Le temps de l’amour

június 4, 2012

Legalább idén sem kellett teljesen ebben a szürke, aszimmetrikus világban maradnom, mert ő varázsló, igazán, vele tartanék akármikor. Azt hiszem, minden világa más, hiába azok a stílusjegyek, amelyek azzá teszik Wes Anderson életművét, ami, mégiscsak más és más minden alkalommal. És mindig egy kicsit ízében francia, de talán most a legfranciább, és talán minden alkalommal gyerekek lehetünk, de most még inkább.

És  a szerelem. Olykor rá kell jönnünk, vagy legalábbis: fel kell idéznünk, hogy a szerelem ilyen. Mindegy, mit mond a másik, mindegy, mit dobunk el magunktól érte. Mindegy, hova jutunk, mindegy, kik akartunk lenni eredetileg. A szerelem ilyen. Véget vet dolgoknak, újat teremt. Nem azt kérdezzük, hogy lenne-e kedved? Azt kérdezzük: te milyen madár vagy?

Nincs is több mondanivalóm.

Miért nem hajtok fejet a Mester előtt és miért nem ízlik a Margarita?

május 25, 2012

Nemrég sokadszorra sikerült elemi értetlenkedést kiváltanom azzal a kijelentésemmel, hogy én rossz könyvélményként éltem meg a Mester és Margaritát. Az ilyesmi kényelmetlen dolog, ha az ember komoly-nemkomoly irodalmi körökben próbálja kivívni azt az érdemet, hogy adjanak a szavára és a véleményére, de a gustibus mégiscsak egy figyelmen kívül nem hagyható faktor, és amit felkínálhatok, az szerény, de őszinte érvelés Bulgakov legnagyobb irodalomtüzérségi lövedéke ellen, vagy talán mégsem ellene, hanem saját perspektívám védelmében. Három pontban.

1. Kulturális disszonancia

Az orosz egy idegen kultúra, ennélfogva soha nem is szerettem az irodalmukat. Ez még változhat, de nem vagyok biztos benne, hogy lenne bármilyen közös élményrendszerem a fent nevezettel; egyrészt értelemszerűen túl későn születtem ahhoz, hogy érezzem, amire célozgat Bulgakov (és persze sok magyar író, de ebbe ne menjünk bele), másrészt túl falusi vagyok az urbánus és kozmopolita szereplőkhöz, harmadrészt nem szeretem, ha a gúny és a szarkazmus a szerző tollában a tinta nagy hányadába beeszi magát. Márpedig a Mester és Margarita társadalmi és kulturális értelemben is egy diszkréten eltakart, csukott szájjal való kuncogás. Én ehhez egyrészt túl naiv vagyok, másrészt túl egyenes. A történet egyik gerincét adó politikai szatíra így engem soha nem fog úgy lenyűgözni, mint azokat, akik erre fogékonyak. Azt is gyanítom, hogy a földrajzi és időbeli távolságok nem tettek jót a humornak és a kifinomult kikacsintásoknak, így mindenképpen úgy érzem, hogy lemaradok valamiről, az a valami ráadásul nem is kevés. Lehet azzal érvelni, hogy a Mester és Margarita egy intellektuális kihívás, de valószínűleg nem olyan, amihez nekem sok közöm van.

2. Biblia és irodalom

Talán a legsúlyosabb hiányosságom, hogy nem ismerem a Bibliát, legalábbis nem úgy és olyan mértékben, ahogy azt az irodalmi korpuszt rágcsálók nagy része elvárja. A sok szempontból dogmatikus nyugati kánon irodalma egészen a mai napig utalgat a görög mitológiára és a Bibliára, és mind a kulturális közös nyelv, mind az ikonoklazmus szintjén fontos hivatkozási pontokat jelentenek. Az én értékrendszeremben az ilyen referenciák mindenképpen arra valók, hogy jutalmazzák az olvasót, ha veszi az adást, de ne szankcionálják, ha nem. A Mester és Margarita bár többé-kevésbé megteremti a maga mitológiáját, a teljes élvezeti értékhez megköveteli a Bibliához kapcsolódó műveltséget – a regény másik nagy történeti szála, irodalom-az-irodalomban módszerrel Ha-Nocri (Jézus) kalandjaival szórakoztatja vagy éppen zavarja össze az olvasót. Az egész persze bámulatosan hatásos, ahogy az ateizmusba cementezett Moszkva és a kristálytiszta bibliatörténeti jelenetek váltják egymást, szó se róla.

3. Narratív szélütés

Mégis, úgy érzem, Bulgakov le akarja dugni vendégei torkán a teljes emeletes esküvői tortát. Ha elcsípjük a viccet, ő még lapátolja tovább: ugye ízlik, ugye jól csinálom? Irgalmatlan kép ez egy fiókíróról. Máskor pedig több dolgot akar fókuszba állítani egyszerre, mint amennyit ténylegesen elbír. Mi is a Mester és Margarita végső lényege?  Nincs, természetesen, mert ez egy művészregény, ahol maga a mű művészete a mű lényege. A felületes olvasást ennélfogva nyilvánvalóan nem is jutalmazza, ami elég nagy hiányosság, viszont ezt jól ellenpontozza azzal, hogy emlékezetes. Vizuális, harsány, kaotikus: kérdés, hogy mi marad meg, a részletek, vagy maga a káosz képe? Kirántott szőnyeg ez, ami az olyan naiv és egyenes olvasónak, mint én vagyok, nem épp a legkedvezőbb fogadtatás. Félre ne tessek érteni; én szeretem lefejtegetni a rétegeket, felkutatni a dugijót, összekötni a kilógó cérnákat, csakhogy amiről szó van, az „sör, ásványvíz”. Nincs kapaszkodó Bulgakov regényében. Nem az, ami. Sziszüphoszi gombolyag, gordiuszi rubikkocka.

A fentiek, mindent összevetve, nem tartalmaznak értékítéletet. A Mester és Margarita fenomenális, hatalmas írói teljesítmény. Ezt soha nem vontam kétségbe. Általában amúgy nem jövök ki a mágikus realizmussal sem – Bulgakov regénye pedig (ráadásul!) egyfajta mágikus szubrealizmus, aminek se macskafüle, se szarkafarka. Rengeteget tanultam ebből a könyvből, azt meg kell hagyni, de így is csak a műveltségi péniszcentizés és írói ambíciók szempontjából adott valamit, olvasói kielégülés viszont nem kísérte zajos útját.

3/3

május 18, 2012

Félhivatalos bejelentés: elkezdtem a “Nyolcasok” című kisregény-trilógia harmadik, befejező részét. Sokkal kényelmesebb, mint a második rész, és úgy érzem, jobb is lehet, ha odafigyelek. Ennek lesz a legszűkebb a történeti ideje (nyolc óra), de emiatt kevésbé lesz lineáris, és sok olyan dologgal el fogok játszani, amivel eddig még nem mertem. A történet happy end lesz, ezzel nem terhelem se magam, se az olvasót, amúgy is ez egy könnyed, kísérleti munka. Viszont meglepetésekre így is rá kell készítenem magamat és az olvasót is.

Mit is jelent mindez? Valószínűleg a három kisregény összekapcsolható egy regénnyé (Bildungsroman in drei Akten), de nem akarok ráerőltetni semmit. Mindenképpen a harmadik rész befejeztével összefinomhangolom mindhárom rész apró eseményeit, utalásait, de törekszem arra, hogy az egész az elejétől a végéig lineárisan olvasható legyen, könnyen, két nagy lélegzetvétellel az időbeli töréseknél. A második részt valószínűleg nagyon át kell írni. Ha csak úgy veszem, mint egy háromfelvonásos struktúra közepét, itt van a legtöbb gond, a legtöbb gyenge szál. A humor sem működik sok helyen.

Mindenesetre a végén lesz egy közel 45-50 000 szavas kézirat, ami messze a leghosszabb projekt, amit létrehoztam.

Szeretem írni. Tudom, hogy nem akarok a harmadik után még egyet, vagy még ötöt. A három kisregény befejezett ciklusnak fog számítani. Főhőse különféle szituációkban és társadalmi ütközésekben mutatja meg, hogyan viszonyul a világhoz. Háromszor nyolc fejezetre talán van elég mondanivalóm, minden más csak törmelék.

Szóval ez lesz az első könyvterjedelmű művem utolsó fejezete, és úgy érzem, azt írtam, amit írni akartam. Ez egy olyan könyv, amit szívesen olvasnék. Ha piacképtelen, vagy kritikán aluli, az se gond. Örülök, hogy dolgozhatok rajta. Sokat tanít meg az írásról, az életről és önmagamról is.

Állomás

április 16, 2012

Már alig emlékszem arra, amikor életemben először folyóiratnak küldtem egy novellát, amely A peron vendége címet viselte. Ez 2005 végén történhetett, alig múltam tizennyolc, és badabing, a következő év elején meg is jelent. Hét éve!

Most, két kisregényt adtam fel a postán. Illetve a múlt héten, piffpaff. A Fiatal Írók Szövetségének pályázatára. Na most, ez a tettem megkérdőjelezhetőbb, mint egy szimpla novellaküldés. Egyrészt… a második kisregényt még csak át se gondoltam, nem hogy izé… szerkesztettem. Még elküldeni sem volt időm ilyen-olyan irodalmi haverjaimnak. Nem is nagyon merném még egyszer átfutni. Nem volt időm megírni rendesen, na. De folytatás, és mivel az első kisregénybe vetett bizalmam egy kicsit nagyobb az egészségesnél, talán nem baj. Másodrészt… ez amolyan, hogy mondjam. Kötetterjedelem-féle. Ez azért mégiscsak dumbidumb. Főleg az, idézem, “komoly szakmai zsűri” elé. Jaj. Szóval ez egy állomás, de kétszeresen (humm, nyolcszorosan) gyomorösszerántóbb, mint az a kis mifmuf novella.

Mit is írhatnék a Nyolc nappal később c. kisregényről (a folytatást leszámítatíve)? Remélem, lejön, hogy miért olyan, amilyen. Én szeretem, bár nem egy “komoly szakmai” teljesítmény, ha egyáltalán lenne fogalmam róla, hogy az mi. Szórakoztatni kíván, leginkább. Viccelés nélküli humorral, ha van ilyen.

Hát, kiengedtem egy ikerpárt a házból. Furcsa érzés. Az esélytelenek nyugalma, vihar előtti csend, előrelépés, vagy az újra próbája… olyan kilátástalan, olyan törékeny karrier ez az íróskodás. Mentél volna ügyvédnek, anyám visszhangzik? Mentél volna ügyvédnek.

Húsvégi fókusz

április 6, 2012

Valahogy ma állandóan húsvéget írok húsvét helyett, félrecsúszik az ujjam. Tudat alatt már biztosan piszkálja a csőrömet, hogy véget kell vetni a hús követeléseinek és inkább szellemeskedni kéne.

Január óta nem írtam ide, de máshova meg írtam, szóval még nem érzem magam a betűvetés árulójának. Mert: 1. Az utóbbi három hónapban SFmagon jelentek meg cikkeim Christopher Priest, Neil Gaiman és Philip K. Dick egy-egy művéről, kielemeztem a Balu kapitányt (!), és bemutattam a Dylan Dogot meg azt a borzalmas Robopocalypse-et. 2. Első lettem a Comitatus folyóirat esszépályázatán, meg kiemelt lettem a Cédrus / Nap(k)út pályázatán. Mindez nem azt jelenti, hogy dicsekedni támadt kedvem, hanem egyszerűen jól esik kimondani, hogy a munka mellett sem esett szét az irodalmi érdeklődésem. Meg persze dicsekedni támadt kedvem.

Viszont fókuszt veszítettem, mert baromira nem azt írom, amit kitűztem magamnak a télen. Ebben az a pozitív, hogy ez a más, amit írok,  ez meg majdnem kész, úgyhogy nem kell többet itt szórakoznom olyan hülyeségekkel, hogy “majd ezt és ezt fogom írni”.

Ez a nagy kérdés, hogy miért hagyom ott újra és újra azokat az utakat, amelyekre magabiztosan ráléptem? Amikor az omladozó Írókör tagjai egy utolsó erőfeszítéssel megpróbálták fókuszba állítani az egyletet (értsd: egyáltalán működjünk mint “író” és mint “kör”), megpróbáltunk rátapintani az egyéni problémáinkra, és hogy hogyan küszöbölhetjük ki őket. Az én problémám, hogy nem fejezek be semmit, amit lelkesen elkezdek. Legalábbis semmi olyat, amit hosszabbra lövök be, mint 15000 szó. Levonom persze a tanulságokat, de ez nem sokat segít:

1. Nehéz összetartani egy regény szálait.
2. Ha kevés a szál, nehéz tartalmasan kitölteni a teret.
3. Minden leírt fejezet után a lehetséges ellentmondások és üresjáratok száma exponenciálisan növekedik.
4. A világépítés még nem történet.
5. Nincs időm folyamatosan, nagy “adagokban” dolgozni – ez pedig elengedhetetlen, ha valami testeset akar írni az ember.

Itt el is vágom magam. Akármennyire is szeretek az írásról beszélni, annyira le is fáradok tőle. Még sok dolgom van a jelenleg majdnem-kész kisregényemmel, ami az ősszel befejezett Nyolc nappal később közvetlen folytatása. Furcsa érzés folytatást írni valamihez, ami még mindig az irodalomtörténeti limbóban függ, de így 1. senki nem vár el semmit, 2. proaktív tanulási folyamat zajlik, miszerint ráérzek a befejezett mű folytatásának ízére, a változás vs. hasonlóság körbejárására, és hogy meg tudom-e ismételni azt a stílust, azt az érzést, stb. Mert a Nyolc nappal később c. kisregény az eddigi kedvencem minden írásom közül, és jó érzés visszatérni hozzá – más kérdés, hogy érdemes-e. Eddig szegényesebbnek érzem a második részt, de valahogy tudom, hogy még belefér. Van még mit mondanom azzal a főhőssel, abban a stílusban.

Rövid bejegyzés

január 9, 2012

Mert ennyire van idő, energia.

Beálltam dolgozni, szóval az írás most egy kicsit hátrakerül. Nem annyira, hogy az fájjon, de a regénytervek pihennek; a rövidebb írások most virágoznak. Szétküldtem néhány novellát, kaptam néhány elutasítást, ez most nem gond, mert rámutattak, mi a gond, és javítható, kedvem is van hozzá.

Az olvasásnál is most olyan könyveket választok, amelyek kis részekből állnak (novelláskötetek, tárcagyűjtemények, meg az olyan hibridek, mint Ottlik Géza: Próza). A nagyregényekre most nem tudnék odafigyelni, de egy kis írásra igen.

Furcsa ez az átütemezés, de mindent megpróbálok kihozni abból, hogy a munka mellett ne távolodjak el az irodalomtól. Azt hiszem, ennyi.

Kebelbéli kígyók

november 15, 2011

1. Kezdjük egy hírrel: úgy néz ki, most már tényleg megjelenik az új Karcolat-antológia, amiben szerepel egy öt éves novellám.  A megjelenési dátum most hivatalosan november 25. Kicsit nem valami elegáns, hogy nem értesítettek, de nem panaszkodok, mert:

2. A Nomád még ennyire sem életképes. A következő megbeszélésig nem tudom, mit csináljak vele. Fárasztó, mert a novellákat több szempontból is helyre kell rakni. Szóval, még kiderül, mi lesz, mert most már azért adtak életjelet a többiek, de azt nem erősítette meg senki, hogy besegít a szerkesztésbe. Egyedül nem sok kedvem van. Megcsinál(gat)om, de az nem lesz valami villámgyors. Mert:

3. Mellette írok, munkát keresek, egyéb magánéleti mizéria. Ez persze nem szép, ez az “én fontosabb”, de most nem vagyok jól.

4. Angol nyelvű novella: van egy nem rossz ötletem. Egyelőre csak nem rossz ötlet. Jó ötlet akkor lesz, ha világossá válik, hogy miért történik benne az, ami. Kb. 400 szó van meg eddig, minden mondatot olyan gondosan futottam át, ahogy tőlem telik. Funkcionális, tiszta próza, de mozgalmas és gazdag párbeszédben. Sci-fi, nem “hard”, de lehet jó, ha eltalálom a végét és a világteremtő mechanizmusokat is jól átgondolom. S mint tudjuk, nem szeretem a Zűrhajókat, úgyhogy tiszta, Földön játszódó, dirty futuristic mayhem. De magyar nevű szereplőkkel, mert én vagyok a Jani.

5. Megjött a könyvutalvány, az LFG-s teljesítményem jutalma. Vettem rajta pár könyvet, főleg diákkönyvtáros klasszikusokat. Úgy érzem, jó üzlet volt beküldeni azt a novellát.

Huszonnégy

november 6, 2011

Az élet eddig hatszor négy. Visszafele nézni kicsit szédítőbb, mint előre… aztán meg nem, mégsem.
.

Amire büszke vagyok:

– Minden rossz tulajdonságom ellenére képes vagyok párkapcsolatban élni
– Megjelent néhány novellám
– Megjártam pár országot (Olaszországban és Németországban is éltem)
– Beszélek három nyelven
– Igyekszem a szabadidőmet kreatív és hasznos dolgokkal eltölteni
– A jó főzéshez türelem kell (de csak ekkor vagyok türelmes)
.

Amire nem vagyok büszke:

– Rossz szakot választottam
– Nincs munkám
– Nincs se irodalmi arculatom, se ars poeticám, se megcélzott olvasóközönségem (s erről írok majd egy bejegyzést)
– Sosem olvastam semmit a következő íróktól (elég felsorolni huszonnégyet, akiket mégiscsak szeretnék olvasni): Szophoklész, Voltaire, Dante Alighieri, Alexandre Dumas, Vladimir Nabokov, Virginia Woolf, Margaret Atwood, Miguel de Cervantes, Rudyard Kipling, D. H. Lawrence, Thomas Mann, Günter Grass, Heinrich Böll, Herman Hesse, Toni Morrison, Honoré de Balzac, Joseph Heller, Marcel Proust, Victor Hugo, Umberto Eco, Italo Calvino, Philip Roth, Neal Stephenson, Dan Simmons.
– Sosem láttam egy filmet sem a következő rendezőktől: Ozu Jaszudzsiró, Aki Kaurismäki, Rainer Werner Fassbinder, Michael Haneke, Lars von Trier, Sam Peckinpah, Werner Herzog.

Aztán, persze böki a csőrömet, hogy Crichton huszonnégy évesen már kiadta az első könyvét, Kevin Smith megcsinálta az első filmjét, meg a nagy informánsok megalapítottak ilyeneket, hogy Microsoft, meg Facebook… de ez nem olyan, ami miatt eszem magam. Még nem. 😀

Hát akkor… tantiagguryattä!

Like a boss

október 29, 2011

Én nyertem a közönségszavazást a Mágia-Maffia pályázaton. Like a boss. A warchest = király.

Aztán.

1. Jó dolgokat találtam ki magamnak, szóval neked ez most mindegy. Egyelőre.

2. Elmentem a Metro 2034 könyvbemutatójára, az íróval való beszélgetést felrollniztam egy miniDV kazira, ami sajnos fel is mondta a szolgálatot 60 perc után (tanulság: vigyél kettőt, vagy egy 90-eset). Végtére is, nem volt annyira érdekes, amennyire vártam. Bár vicces, jópofa figura, áradt belőle a George Lucas-féle hozzáállás. Meg a közönségből a vad kérdések, hogyan ugorhatnának fel a sikervagonra. Nagyon kész.

3. Már-már jobban szeretek főzni, mint írni. A fűszerek használata majdhogynem olyan számomra, mint a költészet. Nem is tudom, hova tartunk így. Az utóbbi időkben az írás kicsit alábbhagyott más projektek miatt amúgy is, de szerencsére csak rövid kiesést jelentett, lásd egyes pont.

4. De azért annyira elszontyolít, hogy tényleg nincs, ha nem is jobb, de jövedelmezőbb dolgom. Így a huszonnegyedik novemberhez közel. Ki fog herélni a bérleti díj. Like a boss.

5. El kell olvasnom egy határ klasszikust.

Mágia, Maffia, Misc

október 14, 2011

Kijött a pályázatos novella az LFG.hu-n, akinek tetszett, adhat rá jó jegyet: http://lfg.hu/45651/novella/farkas-balazs-beavatas/

Rögtön az első kommentben Kornya Zsolt illette dicsérő kritikával, szóval ez így reggel korán jól esett a kávé mellé 🙂 A lényeg persze hátravan: ismeretlen vagyok az LFG-közösségben, szóval elég őszinte próbának tűnik, hogy reagálnak az olvasók.

Más: http://balazsfarkas.com/ <- Ez is létezik immár, de nem akartam agyonreklámozni még, mert kezdetleges. Viszont elkezdtem végre mobipocket creatorral játszadozni, szóval hamarosan lesznek optimális formátumokban e-könyvecskék. Mindenképpen lesz bejegyzés, ha sikerült egy-kettőt felrakni.

Megint más: fantasztikus almás palacsintát tudok sütni.