Archive for the ‘Olvastam’ Category

Miért nem hajtok fejet a Mester előtt és miért nem ízlik a Margarita?

május 25, 2012

Nemrég sokadszorra sikerült elemi értetlenkedést kiváltanom azzal a kijelentésemmel, hogy én rossz könyvélményként éltem meg a Mester és Margaritát. Az ilyesmi kényelmetlen dolog, ha az ember komoly-nemkomoly irodalmi körökben próbálja kivívni azt az érdemet, hogy adjanak a szavára és a véleményére, de a gustibus mégiscsak egy figyelmen kívül nem hagyható faktor, és amit felkínálhatok, az szerény, de őszinte érvelés Bulgakov legnagyobb irodalomtüzérségi lövedéke ellen, vagy talán mégsem ellene, hanem saját perspektívám védelmében. Három pontban.

1. Kulturális disszonancia

Az orosz egy idegen kultúra, ennélfogva soha nem is szerettem az irodalmukat. Ez még változhat, de nem vagyok biztos benne, hogy lenne bármilyen közös élményrendszerem a fent nevezettel; egyrészt értelemszerűen túl későn születtem ahhoz, hogy érezzem, amire célozgat Bulgakov (és persze sok magyar író, de ebbe ne menjünk bele), másrészt túl falusi vagyok az urbánus és kozmopolita szereplőkhöz, harmadrészt nem szeretem, ha a gúny és a szarkazmus a szerző tollában a tinta nagy hányadába beeszi magát. Márpedig a Mester és Margarita társadalmi és kulturális értelemben is egy diszkréten eltakart, csukott szájjal való kuncogás. Én ehhez egyrészt túl naiv vagyok, másrészt túl egyenes. A történet egyik gerincét adó politikai szatíra így engem soha nem fog úgy lenyűgözni, mint azokat, akik erre fogékonyak. Azt is gyanítom, hogy a földrajzi és időbeli távolságok nem tettek jót a humornak és a kifinomult kikacsintásoknak, így mindenképpen úgy érzem, hogy lemaradok valamiről, az a valami ráadásul nem is kevés. Lehet azzal érvelni, hogy a Mester és Margarita egy intellektuális kihívás, de valószínűleg nem olyan, amihez nekem sok közöm van.

2. Biblia és irodalom

Talán a legsúlyosabb hiányosságom, hogy nem ismerem a Bibliát, legalábbis nem úgy és olyan mértékben, ahogy azt az irodalmi korpuszt rágcsálók nagy része elvárja. A sok szempontból dogmatikus nyugati kánon irodalma egészen a mai napig utalgat a görög mitológiára és a Bibliára, és mind a kulturális közös nyelv, mind az ikonoklazmus szintjén fontos hivatkozási pontokat jelentenek. Az én értékrendszeremben az ilyen referenciák mindenképpen arra valók, hogy jutalmazzák az olvasót, ha veszi az adást, de ne szankcionálják, ha nem. A Mester és Margarita bár többé-kevésbé megteremti a maga mitológiáját, a teljes élvezeti értékhez megköveteli a Bibliához kapcsolódó műveltséget – a regény másik nagy történeti szála, irodalom-az-irodalomban módszerrel Ha-Nocri (Jézus) kalandjaival szórakoztatja vagy éppen zavarja össze az olvasót. Az egész persze bámulatosan hatásos, ahogy az ateizmusba cementezett Moszkva és a kristálytiszta bibliatörténeti jelenetek váltják egymást, szó se róla.

3. Narratív szélütés

Mégis, úgy érzem, Bulgakov le akarja dugni vendégei torkán a teljes emeletes esküvői tortát. Ha elcsípjük a viccet, ő még lapátolja tovább: ugye ízlik, ugye jól csinálom? Irgalmatlan kép ez egy fiókíróról. Máskor pedig több dolgot akar fókuszba állítani egyszerre, mint amennyit ténylegesen elbír. Mi is a Mester és Margarita végső lényege?  Nincs, természetesen, mert ez egy művészregény, ahol maga a mű művészete a mű lényege. A felületes olvasást ennélfogva nyilvánvalóan nem is jutalmazza, ami elég nagy hiányosság, viszont ezt jól ellenpontozza azzal, hogy emlékezetes. Vizuális, harsány, kaotikus: kérdés, hogy mi marad meg, a részletek, vagy maga a káosz képe? Kirántott szőnyeg ez, ami az olyan naiv és egyenes olvasónak, mint én vagyok, nem épp a legkedvezőbb fogadtatás. Félre ne tessek érteni; én szeretem lefejtegetni a rétegeket, felkutatni a dugijót, összekötni a kilógó cérnákat, csakhogy amiről szó van, az „sör, ásványvíz”. Nincs kapaszkodó Bulgakov regényében. Nem az, ami. Sziszüphoszi gombolyag, gordiuszi rubikkocka.

A fentiek, mindent összevetve, nem tartalmaznak értékítéletet. A Mester és Margarita fenomenális, hatalmas írói teljesítmény. Ezt soha nem vontam kétségbe. Általában amúgy nem jövök ki a mágikus realizmussal sem – Bulgakov regénye pedig (ráadásul!) egyfajta mágikus szubrealizmus, aminek se macskafüle, se szarkafarka. Rengeteget tanultam ebből a könyvből, azt meg kell hagyni, de így is csak a műveltségi péniszcentizés és írói ambíciók szempontjából adott valamit, olvasói kielégülés viszont nem kísérte zajos útját.

Reklámok

Jelentem

április 3, 2011

Kezdjünk egy publikációval (és végül is ez a lényeg, a többit ki is hagyhatod). A Pannon Tükör áprilisi számában megjelenik a “Cseresznye” című novellám. Egy kifejezetten jól sikerült novellának tartom, semmi fantasztikum, falusi hangulat, nosztalgia és kicsit feszült dráma. Ha kitették a honlapra, belinkelem mindenképpen.

Folytassuk az olvasással. Ez egy olyan dolog, amin szigorítottam, mert tavaly – érzéseim szerint – túl kevés könyvvel sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm. Nem mondom, hogy aktívabb lennék, vagy érdeklődésem jelentős mértékben változna, de a zsánerirodalommal nagyon erősen nyitottam az évet, nem is tudom, miért. Egyedül Bradbury novellásköteteinél éreztem valami többlettöltetet, ami a nyelvi gazdagságot illeti. Angolul két fantasy-regényt olvastam el. Patrick Rothfuss első regénye, a “The Name of the Wind” nagyon tetszett, ügyesen forgatja ki a hagyományos fordulatokat (bár kicsit sokszor hivatkozik rájuk, kimondva a ki nem mondandót), mellette nagyon gyorsan olvasható, igazi kis csemege az ifjúsági irodalomra szomjazó, de az ifjúsági banalitásoktól irtózó lelkivilágomnak. Robin Hobb első regénye (legalábbis Hobb néven), az “Assassin’s Apprentice” viszont kicsit keményebb dió volt. Túl deszkriptívnek találtam, és bár azt hallottam, jó karakterdráma, inkább csak színezett passió: a történet és a szereplők tetteinek logikája, valamint ezek következménye nem volt olyan szépen összerakva. Sok fajsúlyos döntés (meglopni a királyt) következmény nélkül maradt, a főhős személyiségén meg akkora nyomot nem hagyott semmi, hogy észrevegyem, csak rángatják ide-oda. Ezt leszámítva, egyike az igényesebb fantasy-regényeknek, és erre amúgy is szükségem volt. És nekifogtam a Wheel of Time-nak, reméljük, nem csalódok túl nagyot.

Írás? Nem nagyon megy, de továbbra is megpróbálok egyensúlyt találni, hogy mennyi időt fordítok fantasztikumra és nem fantasztikumra, zsánerre és reflexiókra. Egy féltucat novellán ülök pár hete, meg két regényen, de valahogy egyik se akar célba érni. Ezek mindenképpen csúsznak a diploma megszerzése utáni, remélhetőleg szabad nyárra. Épp ezért inkább az időmet most más, mechanikusabb, de azért nem sápatag tevékenységekre szeretném felhasználni: tudományos és irodalmi / filmes tanulmányokat és műfordításokat hozok létre. Kérésre és önszántamból egyaránt. Ennek nem tudom, mennyi gyakorlati haszna lesz az íróskodásomat tekintve, de mostanában elgondolkoztam egy irodalomtudományi, vagy anglisztikai doktorin, szóval nem ártana végre publikációkkal fedeznem a tudományos(kodó) karrieremet is.

Egészség? Emlékeztek még a bal felső négyesemről rótt bejegyzésemre annak idejéről? Jó, hogy nem. A lényeg, hogy most gyökérkezelték, leszedtek egy cisztát a gyökércsúcsról (resectio: feltépett íny, folyt a vééér), és most kicsit viccesen mosolygok. De legalább leadtam két kilót.

Egyéb? Jelentem, semmi. Befejeztem mára.

Novellák hónapja

február 15, 2010

Minden regényolvasói és regényírói ambíciómat szüneteltettem februárban, és valószínűleg ez így lesz a hónap további két hetében is. A novella rendkívül szeszélyes műfaj, képes azt az illúziót kelteni, hogy rövidsége miatt könnyű megírni, gyors sikereket lehet vele elérni. Az utóbbi igaz, ha az ember megtalálja a történeteinek a piacát, és rendszeresen jól dolgozik, ebből csak előnye származhat. És ez a kulcsa a dolognak: rendszeresen jól dolgozni. Ez nehéz, mert minden novellának egy önálló ötletnek kell lennie, és szentül hiszem, hogy ha egy hipnotikus, varázsütésszerű lendülettel nem lehet megírni egy szabad délután alatt, akkor az eredmény valószínűleg nem ér fel az ötlethez, vagyis… a vízióhoz!, és így a novella legfeljebb csak közepes lehet. A gyorsan megírt novellákat is van, hogy napokig csiszolgatom, de amit napokig írok (rosszabb esetben hónapokig), azok soha nem lesznek olyan jók, mint amiket gyorsan kiontok magamból.  Ez természetesen csak az én megítélésem, lehet, hogy az olvasók, szerkesztők és kritikusok szemében irtózatosan retek novellának bélyegzik azokat, amelyek nekem tetszenek és vice versa, de azt hiszem, hogy a novella, amin nem kell agyalnom, szívből jön, így közelebb is áll hozzám, akármilyen távol álljon az olvasótól. Ha gyorsan jön, akkor eleven és értékes számomra. Értelemszerűen mindez nem vonatkozhat hosszabb műfajokra (25.000+ karakter).

Akkor van siker, ha a kedvenc novelláim passzolnak az olvasói igényekhez, vagy legalábbis elérik azt a színvonalat, hogy publikálni lehessen őket. Küldtem novellát a Pannon Tükörnek és az Életünknek, előbbi rábólintott “A könyvtárban” című novellámra, utóbbi remélhetőleg a héten válaszol. Most, hogy visszatértem a novellákhoz, sokkal ihletettebbnek érzem magam, jobban megy az írás, többféle tájakon barangolok, több érzést, több gondolatot körüljárok. És természetesen gyors, kisléptékű sikereket is várok tőlük. A pályázatok és folyóiratok szerencsére még nem tűntek el, az irodalom nincs olyan hatalmas krízisben, mint ahogy egyesek állítják. Szóval kettős oka van annak, hogy visszatértem a novellákhoz: először is, rendszeres írással három-öt próbálkozásból általában egy novella össze is jön,  s ez olyan sikerélmény, ami további írásra ösztönöz, akár hosszabb műfajokban is. Másodszor, tényleg kilökhetem magam a nagyvilágba.

Van vagy negyven novellám, amit viszonylag olvashatónak tartok (de nem feltétlenül jónak). Egynéhány megjelent, másokról tudom, hogy nagyon rossz, de ami biztos, hogy egyáltalán nem rendezhetők egységbe. Mint minden turbóambíciózus kezdő kis nyomulóbandi, én is elgondolkodtam már egy novelláskötet összefabrikálásán, de aztán észbe kaptam, hogy ha meg is jelenne ez a köteg, valószínűleg ordenáré bukás lenne. Se hangulati, se tartalmi, se formai szempontból nem passzolnak össze az írásaim. Vannak sci-fi novelláim, falusi írásaim, fantasy-kalandjaim, mágikus realizmusból szőtt szürreumok, prózakölteménynek beillő nyáladzások, és végül, ahogy elkezdtem: vagy egy tucat horrortörténetem. Nem férnek meg ezek egymás mellett, ha beleszakadok, akkor se. Aztán az ember lehiggad, mert az exhibicionizmus és a tolakodás nagyon visszataszító, a minden áron megjelenni akarás többet rombol, mint épít, a türelem pedig, mint tudjuk, rózsabimbót fakaszt a “szarból nem lehet várat építeni”-ből is.

Hát, írogatok. Ha havonta jön össze egy novella, akkor havonta, ha minden második nap összeskribálok egyet, az se baj. A lényeg, hogy írjak, mert szeretek írni. Szeretem elmondani a történeteimet, szeretem, ha megdicsérnek, szeretem, ha a kritikában meglátom a helyesebb utat, szeretek belenézni a fikció színes kaleidoszkópján keresztül az ifjúságomba, múltamba (mintha olyan vén lennél, te szerencsétlen), szeretem tanulmányozni a jelen arcait, s végül… szeretek a jövőben és képzelt világokban kalandozni. Az írás az én otthonom, a novellák pedig régi jó ismerősként köszöntenek. Bradbury és Salinger novelláival kavargatok, emellett pedig Updike novelláival kötöttem házasságot, mert azt hiszem… ő az új kedvenc íróm.

Regényterveim tehát pihennek, de remélhetőleg ők is jobban járnak majd ezzel a ki tudja meddig tartó félrelépéssel.

Allomancia és morál

január 28, 2010

Olvastam. Meglehetősen sokat, de nem sokfélét, és ami meglepő, hogy végre angol nyelven sem különösebb kihívás több ezer oldalt magam mögé utasítani. Szóval következzék néhány könyvélmény, röviden, de nem két szóban.

Brandon Sanderson: Mistborn I-III.

Magyarországon is kapható a Ködszerzet első része, a Végső Birodalom (két kötetbe szétszedve), és elvileg előkészületben a második is. De ha már az Elantrist angolul olvastam, úgy gondoltam, ez a kétezer oldalnyi trilógia is megérdemli. Rengeteget mesélhetnék az erényeiről, de csak annyit mondok, hogy nagyon fontos mű. Klasszikus hős-fantasy az alapja, de minden más kiforgatott és újragondolt; természettudományosan közelíti meg a mágiát, rendszerbe foglalja, követelményei vannak, és nem mindenható. A cselekmény romantikus, kalandos, pozitív és bölcs, ezzel a hatalmas politikai játszmák és a még hatalmasabb mitológiai / tudományos magyarázatok nehézségét kiválóan oldja. A szereplők előre néznek, a jó célért küzdenek, de olykor tévednek és elbuknak. Izgalmas, fordulatos, átgondolt és teljesen hihető, nagyszabású fantasy, mindenkinek tudom ajánlani. Azoknak nem, akik szerint az összes főszereplő legyen seggfej, mert az mennyire dark. Ők kerüljék.

Lázár Ervin: A fehér tigris

Szintén egy pozitív értékeket propagáló mű, amely egy szimbolikus fantasy-elemre épül. Makos Gábor egyszerű, átlagos ember, és egy átlagon felüli ajándékot kap az élettől. Egy fehér tigris követi őt, minden kívánságát teljesíti. A tigris elpusztíthatatlan. Jól ismert téma, hogy a hatalom felelősséggel jár, de itt súlyos tragédia felé tart minden mozzanat. Lehetetlen ezzel a hatalommal nem visszaélni, mert az emberek szinte kiprovokálják. Az egyetlen, apró hibája ennek a regénynek, hogy ugyan hitelesen festi meg a főszereplő “megfeketedését”, mellette igen kimondóan elítéli nagyságát és viselkedését, a mellékszereplőket pedig sajnáltatja. Nem kellett volna szerintem ez a szerzői beavatkozás, mert megrázóbb lehetett volna, de amúgy nagyszerű olvasmány, tanulságos és szívszorítóan szép. Ugye nem kell nekünk a torkunkon kész áligazságokat lenyomó Coelho, amikor itt van egy tisztelhető igazi mestermű, amely ráébreszt hibáinkra, nem pedig rámutat.

Esterházy Péter: Kis magyar pornográfia

Nem ez az első találkozásom vele. Bárkinek megadom a lehetőséget, hogy itt kommentben kifejtse nekem (szép, kerek, egész magyar mondatokban), hogy mi a jó francot esznek Esterházy művein? De most komolyan. Valahol a szavak őrületes-fergeteges érthetetlensége mögött van valamiféle történet, ami még tetszene is, de az egész áldozatul esik ennek a nem is tudom, miféle barbárságnak, amit a szavakkal művelt a szerző. Mi ez amúgy? Avantgárd, posztmodern? Kérdem: ez élvezhető bárkinek is? Őszinte leszek… jobban tisztelek ennél egy teljesen átlagos sci-fi kalandregényt, amelyben a szerző szem előtt tartja az olvasói igényeket, összefogja a cselekmény szálait, ügyel a szerkesztői elvekre, tudományos kutatást végez a hitelesség kedvéért, és élvezetes, gondolkodtató, izgalmas írást prezentál. Sok ilyen van, akit szóra sem említenek. Az érzelemből, ösztönből született műveltségi agyrohamokat mégis díjakkal szórják meg, miért van ez?

Időutazás a köbön

december 8, 2009

2007-ben én már találkoztam László Zoltánnal (ugye az Erato-összejövetelen), de akkor még nem tudtam, hogy ő ilyen élvonalbeli szerzője a magyar nemzetnek (Eurocon-kitüntetett, Hiperballada, Nagate regények egy évben jöttek ki), hát fogtam ZséPé-díjas regényét, és olvasni kezdtem. Olvastam jó sokáig.

Azt hiszem, nem szép dolog egy ilyen eredeti ötleteket felvonultató, igencsak markáns könyvecskét kritizálni, és nem is erről van szó, de meglátásaim szerint nagyon sok mindenben lehetne jobb is ez a regény. Hogy mennyi szavam lehet, nem tudom, nem vagyok se befutottabb szerző, se végzett szerkesztő, de tudom, hogy bármilyen jó ötletek vannak ebben a könyvben, én nem élveztem az olvasást. Mivel bennem is vannak írói ambíciók, nem akartam elmenni emellett a probléma mellett, és megpróbáltam inkább feltárni annak az okát, hogy miért nem tetszett a könyv. Remélem, hogy Zoltán nem haragszik meg, ha ugyan ezeket olvassa, és senkit sem akarok lebeszélni a könyvről, mert nagyon inspiráló és elgondolkodtató, a befejezés pedig eszméletlen távlatokat mutat be. A következők személyes észrevételeim az írott anyagról, és lehet, hogy csak a saját ízlésemet tükrözik. Amely területeken a regény tehát szerintem lehetne jobb is:

Párbeszédek: A regényben nagyon furcsa párbeszédek vannak. Néhol életszerűek, néhol nem. Nehéz megfogni, miért ingatagok, de gyakori hiba például a világról való kioktatás, az információs tömb. A párbeszédek egy főre jutó mennyisége néha túl sok, olykor egy hosszú bekezdésben több mondat hangzik el egy szereplő szájából, mint amennyi egy egész beszélgetésbe beleférne, kérdések és válaszok egyaránt. Nem mindig pörög úgy a beszéd, mint a való életben, még akkor sem, ha éppen nem tart szónoklatot valaki. Vannak kifejezetten rosszul megírt párbeszédek is, pl. a 33. oldalról 34.-re átnyúló vészterhes konfliktus. Az szerintem a regény mélypontja. („Nem fog ez lőni, mi a fenétől szarsz?” „Dehogynem! Takarodjanak innen, mielőtt megmutatom!” – no comment).

Karakterek: A nézőpontkarakterek egyediek, jól megírtak, különbözőek. Valamilyen szinten. A gond ott van, hogy több a hasonlóság, mint az érdembeli különbség. A legszembetűnőbb, hogy mindhármukat náluknál felsőbb kategóriás seggfejek piszkálnak (Henwaal, Jackman, Giacinto). Örültem volna egy olyan karakternek is, aki nem kínlódik elnyomás alatt és aki tudja, hogy mi folyik körülötte. Ja, és az Elantrisnál tűnt még fel, hogy a fix három nézőpont egyenletes váltogatása eleinte jópofa, de nem túl praktikus, megtöri a lendületet (az ember épp beleszokna az egyik szereplő helyzetébe, amikor bumm, két másik karakternyi időre meg is állítják). Itt is ez volt a gond.

Sztereotípiák: A kapitalizmus kritikáját nem csak a médiából és Moore-propagandafilmekből ismert klisékkel lehet elmondani, szerintem. Valamiért Jeschke jutott az eszembe, ahogy dacosan vergődik minden modern társadalmi folyamat ellen, anélkül, hogy érdemi érvek hangzanának el. A legröhejesebb a regényben az Interglobal név, ennél imperialistább nevet paródiákban se tudnék elképzelni. Mivel nem friss annyira az olvasmányélmény, így konkrét példákat nem tudok kiemelni, de az biztos, hogy sokszor éreztem, hogy bizonyos helyzetek bemutatása inkább valami filmekből-médiából ismert sztereotípiára épül, mintsem valamiféle valóságos alapra (ó, azok a kislányozó rossz arcú férfiak). Persze, ki tudja.

Megfogalmazás: A regény néha nehézkes és redundáns. Egy átgondoltabb szerkesztés segített volna ezen, a kevesebb néha több elven. „[…] megváltozott dermoelektrikus jellemzőkkel hajolt a szkennerhez”? A jó sci-fi képes elmondani egy történetet ilyen erőlködések nélkül is; legalábbis nekem meggyőződésem, hogy a narrációban nem szabad olyan szavaknak szerepelnie, amelyeket az emberek az író jelenében nem használnak minden nap, illetve amelyet a nézőpontkarakter sem használna. A párbeszéd más tészta, mivel ott a sci-fi jelenében beszélgetnek, a szerzőnek viszont ezeket is kötelező valahogy úgy csavargatnia, hogy az olvasó ne érezze magát kényelmetlenül. Ezt amúgy nagyon nehéz kikerülni sci-fiben, nekem még ennyire sem megy, mint László Zoltánnak, de legalább sikerült megértenem, hogy mitől olvasható Crichton, és miért nehézkes a Keringés.

Fókuszon kívüli problémák: Én imádom, ha egy regény tele van rejtélyekkel, és ha vannak dolgok, amelyeket nem látunk. A Keringés azonban nagyon durván felhalmozza az ilyesmit. Sosem kerül fókuszba a Keringés technikai oldala például (a cselekmény mondjuk nem is kívánja meg, de ez a könyv lehetne a magyar sci-fi Szent Grálja, ha még egy kis időutazás-fejtágítást is kapunk). A könyv 80%-ában semmit sem tudunk meg abból az obskúrus játszmából, amibe a szereplők keveredtek – nem csak válaszokat nem kapunk, de azt sem sikerült megértetnie velem az írónak, hogy miért lenne ez az egész érdekes. Ha rögtön a regény első fejezeteiben felvetődik az a probléma, ami gyakorlatilag csak a végefelé derül ki, talán sokkal nagyobb kedvvel olvastam volna, mert ez így sem fordulatnak, sem drámai tetőpontnak nem volt elég erős.

Ezeken sikerült jól eltöprengenem. Igazából a kiváló regényekről és a nagyon rossz regényekről nem lehet sokat beszélni. László Zoltán regénye egyik kategóriába sem tartozik. A Keringés egy majdnem-kiváló sci-fi. De a nagyszabású ötletekhez a gyenge, alig összerakódó cselekmény valahogy nem nőtt fel, és sok apró átgondolatlanság van írástechnikai részről (kontrasztban a nagyon-nagyon átgondolt tudományos és társadalmi kérdésekkel). Hm. Hiszem, hogy ezért találtam ennyi zavaró dolgot, mert láttam az egész mögött az elérhető tökélyt, mert… te jó ég, ott van az. Igazi brutáljó sci-fi ez, de még kellett volna rajta dolgozni, mert így minden érdeme ellenére szerintem nem kapaszkodik fel a nemzetközi élvonalba. Pedig nem sok kéne.

Negro

november 25, 2009

Szóval az történt, hogy minden bajom van, s panáceám ez a cukorka. Aztán meg az történt, hogy megyek iskolába, de nem vár ott semmi. Hogy majd csak két óra múlva, azt mondják. Mert hogy mindenki mást mond, azt mondják. Hát történnek fura dolgok.

Tartalmi szempontból annyi érdekes van esetleg, hogy újraolvastam gyermekkorom torokgyíkját, a Kincskereső kisködmön-t, és most, érettebb fejjel kifejezetten zseniális fantasy-pszichothrillernek tartom; a lelkiismeret szimbolikája, a világ megismerése, a rejtélyes kifejezések, amelyeket a gyermeki képzelet tölt meg riasztó jelentésekkel… tényleg nagyon ihlető, fantasztikus olvasmány. Ráadásul jóval több pozitív tanulságot ad kedves jeleneteivel, mint Coelho meg Müller a szájbarágós, erőszakos tanításfétiseikkel (ne is fárassz). Kár, hogy a mai ifjúság, akiknek a torkán lenyomják (beleértve délceg tenmagamat), nem tudja értékelni. Mert annyira azért nem könnyű olvasmány.

Tehát ennyi. Pusztítom a Negrót, várom az elviselhetetlent.

Most igazán hazám fia

november 15, 2009

Októberben tettem egy fogadást, miszerint az év hátralevő részében csak magyar szerzőket fogok olvasni, és ezt eddig be is tartottam. Ami a novellásköteteket illeti, nincs is okom panaszra. A terítékre kerültek:

threee

Kleinheincz Csilla: Nyulak – Sellők – Viszonyok: Míg meg nem ismertem, valami beteges fantáziálgatásom miatt én azt hittem, Hanna pihe-puha prózában prezentál prémes-pajkos pónitörténeteket, de kiderült, hogy Kleinheincz Csilla igazán belevaló író, és olyasvalaki, akire nem csak büszke lehet a magyar kultúra, de még élvezettel is tudom olvasni. Le a kalappal a novellák előtt, kevés női írót kedvelek (Le Guin, Oates mindenképpen), de ő most bekerült a kedvenceim közé, alig várom, hogy kipróbáljam a regényeit is. Élénk fantázia, egyszerre kemény és nőies, a valóság szemét érzelmi pillanataiban született, meghökkentő képzelőerővel megfestett mozzanatok… elkeserítően rövid könyvben. Még.

Csáth Géza: A varázsló halála: Vele sem lehet betelni. Főleg a nőalakjait imádom, szorongó-vágyódó szerelmi írásait, de az egyetemi életet, a falusi pillanatképeket és az emberi alantasság rémeit bemutató oldala is baromira ihlető, elgondolkodtató és szórakoztató. 

Móricz Zsigmond: Válogatott elbeszélések: A bötyár mindenit. Teljesen nekem való, igazi falusias életérzés fú szélvészként a papirosokról, hét krajcár meg két fillentés között, barbárok tarackkodnak, tragédiába torkollik, aminek az a sorsa. Bajusz megpödör, Bandi ellovagol… kell ennél több?

Hazai sci-fit is olvasgatok (regényeket, még nem fejeztem be egyet sem), de ezekkel már nem vagyok annyira jóban. De ezt nem részletezem, míg el nem olvastam végig az aktuális regényeket, aztán majd jön az ítélet.

Ó, és egy magyar nyelvészeti esszépályázatra is küldtem egy írást.