Archive for the ‘Kalandorok’ Category

A meglopott tolvaj

október 16, 2010

A lány hosszú percekig enyelgett Rókával, aki, mint tudjuk, igencsak derék legény, csak éppen nem az elkötelzett szerelem híve. Látni lehetett szegény teremtésen, hogy nem tudja, elhiggye-é ennek a jött-ment vándornak a mézes-mázos ígéreteit, vagy inkább addig mentse magát, amíg lehet. Hát megvárta, míg egy pillanatra elszakadnak a nagy nyüzsgésben ott a pult körül, hogy Róka újabb édes italt kérjen kettejüknek, és a zenés-kiáltozós hangzavar ellenére leszólította Boriszt.
– Te ott! Te ismered ezt a fiatalembert, akivel az imént beszéltem?
– Ja.
A lány közelebb húzódott, körülnézett, talán azért, nehogy észrevegyék, miféle ápolatlan, részeg tekintetű fickóval állt le beszélni, talán azért, nehogy Róka rajtakapja, hogy róla faggatózik.
– Na és mondjad meg, de őszintén. Jó ember?
Borisz vállat vont.
– Há figyö. Szerintem keresztülpisálja akármék nemesembert a környéken.
A lány szemöldöke a magasba szökött, olyan magasra, hogy Borisz kicsit meg is tántorodott tőle, meg kellett kapaszkodnia a pultban, nehogy hátrazuhanjék a szédülettől.
– Ezt… hogy érted?
– Édös tyúkom. Hát hogy érteném. Derék az, na.
– Megbízható?
– Meg. Ilyen… hogy is mondják tifelétek. Buzi, na.
A lány zavartan hátrapillantott.
– Mármint… akivel az előbb olyan jól…
– Az. Az. Buzi. Buzety. Jól markol meg ánstomba rendöl. Erősen eléggé, már ha nem ijeszt meg.
Márpedig láthatóan megijesztette, szája lebiggyedt. Borisz közelebb húzódott, átölelte, alkoholgőzt fújt kettejük közé.
– Hát no. Ejnye, no. Tudom én. Magányos vagy. Igaz-e?
A lány jobbra-balra pillantgatott, de nem válaszolt.
– Na. Hát igyál. Inni jó. – Borisz a mellénye zsebéből egy kis butykost vett elő. – Ilyet még úgyse pipáltál. Pálenka.
Hát erre sem lett bátrabb, de aztán mégis elfogadta, és jól meghúzta. Aztán meg csak köhögött.
– Ej, ej – paskolta a lány hátát Borisz. – Na, ez nem úgy sült el, ahogy köllött vóna. Gyere, szentem, levegőzzünk egy kicsinyt.
Mielőtt még tiltakozhatott volna a lány, erős kar vonta magához, és már indultak is a kijárat felé. Meglehetősen imbolyogva.

Róka ott állt, kezében a két színes-illatos lötyivel, és Boriszt nézte, ahogy viszi magával a kiszemelt lányt.
– Mi az anyád – motyogta.
Egy-két hosszúnak tűnő pillanatig csak ácsorgott, majd egy meglehetősen vékonyka, szőke hajú fiatalember csusszant oda mellé.
– Mi kéne? – szólt oda Róka.
– Hát, hogy is mondjam – nyafogta a fiú. – Csiripelték a madarak, hogy magányos vagy.
Róka értetlenül nézett rá. A fiatalember eltűrt egy tincset a szeméből.
– Mit mondjak, egész csinos is – tette hozzá.

Reklámok

Kocsma

január 11, 2010

Borisz a kezébe temette az arcát, úgy ült a pultnál. Haja ziláltan meredt mindenfelé, a csapos pedig nem szólt hozzá. Nem különösebben osztotta a mostanság mindenfelé népszerű nézetet, miszerint a részegeket ne szolgálják ki, de kivárt, fogai között ide-oda tologatott egy kis fapálcikát a nyelvével.
Végül Borisz keze lassan lecsúszott borostás arcáról, és koppant a pulton. Vérágas, szomorú barna szemek fordultak a csapos felé.
– Sör van?
– Ez egy kocsma – mondta a csapos. – Szerinted?
– Hogy adod?
– Úgy érted, mennyiért?
Borisz mély lélegzetet vett, hosszan kifújta. Eközben maga elé bámult, látszólag erőlködött a gondolataival. Aztán megint a csaposra nézett, és azt felelte:
– Az. Mennyiért.
– Attól függ, mennyit kérsz.
Borisz vállat vont. Ujjaival egykedvűen kapargatta a kocsmapult lapját, ahova az évek során mindenféle kalandor belevéste már a nevét. A csapos türelmesen várakozott.
– Na megmondom, hogy lesz – szólalt meg hosszú hallgatás után Borisz. – Innék egy sört.
– Bögre, korsó?
– Jóságos ég – mondta Borisz. Két könyökére támaszkodott, két kezével tartotta a fejét.
– Kupica, icce? – folytatta szórakozottan a csapos.
Borisz lehanyatlott, elterült a pulton. Egy perccel később felemelkedett, és komoly arccal feltette a kérdést:
– Vödör van?

Pince

december 5, 2009

Borisz és Róka valahogy úgy nézhettek ki, mint a legendás történetek kaladorai, érezhetően idegen ruházatú vándorok, derékszíjukról fityegtek a különféle szerszámok, és a vállukon amolyan hátizsákféle, amelyben tudvalevő, hogy mindenféle vacak elfér. Hát ezért gondolhatta nagyságos Deresné asszony, hogy ezek is amolyan felbérelhető zsoldosok, és ezért is intette le őket a házának ajtajából. Valahogy így kezdte:
– Uraim, ha segítenének. Nagy bajban vagyok.
– Aha – mondta Borisz.
– Kis kölkök lopkodják a pincéből a krumplit. Én meg hiába szólok rájuk. Elintéznék őket?
A két vándor összenézett. Borisz legyintett.
– Maga csak ne aggódjék – mondta. – Elintézzük őket. Felkoncoljuk mindet. Ott helyben agyonverjük őket valami furkósbottal, vagy buzogánnyal törjük be a kis retkes koponyáikat. Felkenjük az egészet a falra. Vér fertezi majd kegyed pincéjének mind a négy falát. Egyet se féljen.
Borisz a társa vállára csapott, olyan irgalmatlan erővel, hogy amaz megtántorodott, és a kalapjához kapott, hogy az le ne essen. Borostás komája meg csak folytatta:
– Akkora mészárszéket rendezünk odalenn, hogy az egek is összerettenyik magukat, azt a betyáros instromentomát. Kerüljenek csak a kezeim közé.
Ekkorra már Deresné annyira elsápadt, hogy meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában. Borisz megvakarta az arcát.
– Osztán mennyit füzet érte? – kérdezte.
Az ajtó záródott.
– Beteg vagy – mondta Róka.
Borisz vállat vont.
– Hát szerinted ráérünk mi itten faszalogni meg jót csinyáni? Jobban érdekel, mennyiért mérik itt a sört.