Archive for the ‘Írás’ Category

Sötét és komplex

október 10, 2012

Minden kellemetlenség margójára: Prágában befejeztem a Nyolcasok trilógia utolsó kisregényét, így már teljesen szerkesztésre kész a kötet. A FISZ leadta a pályázatot, várjuk az NKA áldását.

Ez röviden annyit jelent, hogy nem tudom, mit jelent; a lényeg, hogy a könyvvel kapcsolatos legfontosabb dolgot megtettem: megírtam. Mondhatnám azt is, hogy nekem innentől fogva már semmi dolgom nincs, de ne utopizáljuk az íróság kérgét és tüskéjét. Jön a szerkesztés. Öncenzúra és elszenvedési fázis. Ez, akármilyen macera, már nem lesz kreatív szempontból túl megterhelő, tekintve, hogy a Nyolcasok rendkívül világos és egyszerű.

Ami persze elvezet ahhoz az eszméléshez, hogy nekem most minden szellemi pórusom valami sötétre és komplexre szomjazik. És úgy néz ki, van árnyék az alagút végén.

Már 2010-ben megalapoztam néhány novellával valamit, ami egy lazán (se) összeköthető novellafüzért sejtetett. Aztán elkezdtem foglalkozni az álmokkal, próbáltam úgy távolodni a zsánerirodalomtól, hogy valamit azért vigyek is magammal, és úgy próbáltam újra közeledni a zsánerirodalomhoz, hogy többet tegyek hozzá, mint ami. Elkezdett érdekelni a költészet, a mitológia, a szappanopera-struktúra és a családregény.

2012 elején világossá vált, hogy a Nyolcasokon kívül, amim van: kupac kézirat, aminek töredékei, vagy semmihez sem köthető foszlányai… hát, nem tartanak semerre. Sem tematikus novelláskötet, sem regény felé. Pedig mindkettőt reméltem.

Pár hónappal ezelőtt viszont elkezdtem felfedezni valamiféle mintát. Aztán… hogy is mondjam el a következő eseményeket?

Ha az írás fűnyíró lenne (sic-sic!), már látnám, mi van a giz-gaz alatt. A második könyvem.

Egy gomba.

Sötét és komplex. Pont, amilyet kerestem.

A FISZ-sztori és a siker ötven árnyalata

augusztus 29, 2012

I. Egy pályázat utóélete

Néhány hónappal ezelőtt a Fiatal Írók Szövetsége alkotói pályázatot írt ki kötetnyi terjedelmű művekre. Éppen akkoriban fejeztem be a Nyolcasok trilógia második kisregényét, így a két kisregény = kötetterjedelem címén úgy gondoltam, némi eséllyel fel is adhatom postán. Összevakartam nagy nehezen a nevezési díjat és a postaköltséget, kinyomtattam a közel száz oldalt, és szorongva elmentem a postára a pályázati határidő előtt 3 nappal. Vonakodtam feladni. Barátnőm elkísért. Azt mondogatta: sikerülni fog.

Pár héttel ezelőtt jött egy e-mail a FISZ-től, hogy kaptam egy ingyen tábort. Hogy majd ott lesz eredményhirdetés. Azt feleltem, hogy sajnos nem tudok elmenni. Megkérdeztem nagy nehezen, hogy esetleg értékelést kaphat-e az is, aki nem tudott elmenni a táborba. Némi levelezés után azt a választ kaptam, hogy ja persze, te vagy az egyik első helyezett, k thx bai.

Behúztam a levegőnek. Aztán megrémültem. Tényleg? Hány Farkas Balázs is létezik Magyarországon? Kétmilliárd-negyven?

Néhány napig az ujjaimmal doboltam különféle asztallapokon, amelyek az életemben jelentős szerepet játszanak, aztán kiírták a blogra is az eredményt, majd finoman közelítő, célzatlan kérdések kereszttűz-füstjéből kezdett előderengeni az igazság: az én két kisregényemről van szó.

Igen.

Hogy mit jelent ez? Ki fogják adni életem első könyvét.

Hát elérkeztem ide, gondoltam, itt vagyok valaminek a kezdeténél, vagy mi. Félelmetes, mert most már bele kell húznom. Most már nem babra megy a játék. Most már nem szarral gurigázunk. Ha tíz olvasója lesz a könyvnek, hát tíz olvasója lesz, de őket nem hagyhatom ellézengeni a harmadik oldal után. Nem vesztegethetem az olvasó idejét, visszhangzik Vonnegut.

Találkoztam időközben Szőllőssy Balázs költő-szerkesztő-szervező-mindenessel, és fröccs mellett a jövőről, a FISZ-ről, az irodalomról beszélgettünk. Szédületes, ahogy hirtelen becsöppentem Kortársisztánba, azt sem tudom, mennyi az annyi. Illek-e ide, vagy most mi van. A fenébe is, egy évvel ezelőtt még egy gördeszkás varázslógengszterről írtam.

Amit most ígérhetek, hogy a könyv minőségéből és olvashatóságából jelenlegi tudásom szerint megpróbálom a lehető legjobbat kihozni. 2013-ban jelenik meg, addig még rengeteg víz lefolyik a klotyón. Egy kicsit tehát ki kell állnom, hogy itt vagyok. Jönni fog ez és az. Nem mondom, hogy a blogos aktivitásom hirtelen felpörög, de ha van valami fontos fejlemény, lesz róla szó itt. Ugye, inkább írok, mint blogolok.

.

II. A kecske is jóllakik

Bár a FISZ táborába nem jutottam el, végre az (ex-Delta) Írókör táborába sikerült beesnem. Az előadások, az informatív és kellemes, éjszakába nyúló beszélgetések mellett nem maradt el az érdemi munka sem, naponta legalább 1500-2000 szót sikerült összehoznom két-három különféle hosszabb projektbe. De még jobb volt olyanokkal találkozni, akikkel lehet rágódni a hazai SÖFÖ helyzetén, irányain, meg akikkel lehet Ridley Scottékat szétcincálni (remélem, nincs harag, Süsü), lehetett intrikálva Munchkinozni, és szerkchológiai eszmefuttatásokba bonyolódni. És még a kecske is jóllakott.

És persze Tótisz-lol. Ötven árnyalatban.

.

III. A szószátyár fáradalmai

Itt felfüggesztem, bár most jól esik az eseményeket kiírni. Szeretnék majd persze külsősebb dolgokról is írogatni, nem csak az én én én, de hát erre való a fikszió, emerre meg az énblog. Lehetséges, hogy jövőre átköltözök a honlapomra, és abba integrálom a további irodalmi blogbejegyzéseket, még nem tudom. Jelenleg is rengeteget próbálok írni és olvasni, ami stephenkingiánus mércével egy jó jele annak, hogy nem veszem komolytalanul a dolgot, ha már elkezdtem, ugyanakkor mindig figyelmeztetnem kell magamat, hogy a magánéletemben és a munkahelyemen is legyek némiképp idolisztikusabb (sic!), mint amilyen most vagyok.

Még gyerek vagyok, igazi Z-generációba átkullogó Y-generációs, aki hadd ne nőjek fel, de lassan már azért mégiscsak kéne.

Szo(lida)rítsatok.

Miért nem hajtok fejet a Mester előtt és miért nem ízlik a Margarita?

május 25, 2012

Nemrég sokadszorra sikerült elemi értetlenkedést kiváltanom azzal a kijelentésemmel, hogy én rossz könyvélményként éltem meg a Mester és Margaritát. Az ilyesmi kényelmetlen dolog, ha az ember komoly-nemkomoly irodalmi körökben próbálja kivívni azt az érdemet, hogy adjanak a szavára és a véleményére, de a gustibus mégiscsak egy figyelmen kívül nem hagyható faktor, és amit felkínálhatok, az szerény, de őszinte érvelés Bulgakov legnagyobb irodalomtüzérségi lövedéke ellen, vagy talán mégsem ellene, hanem saját perspektívám védelmében. Három pontban.

1. Kulturális disszonancia

Az orosz egy idegen kultúra, ennélfogva soha nem is szerettem az irodalmukat. Ez még változhat, de nem vagyok biztos benne, hogy lenne bármilyen közös élményrendszerem a fent nevezettel; egyrészt értelemszerűen túl későn születtem ahhoz, hogy érezzem, amire célozgat Bulgakov (és persze sok magyar író, de ebbe ne menjünk bele), másrészt túl falusi vagyok az urbánus és kozmopolita szereplőkhöz, harmadrészt nem szeretem, ha a gúny és a szarkazmus a szerző tollában a tinta nagy hányadába beeszi magát. Márpedig a Mester és Margarita társadalmi és kulturális értelemben is egy diszkréten eltakart, csukott szájjal való kuncogás. Én ehhez egyrészt túl naiv vagyok, másrészt túl egyenes. A történet egyik gerincét adó politikai szatíra így engem soha nem fog úgy lenyűgözni, mint azokat, akik erre fogékonyak. Azt is gyanítom, hogy a földrajzi és időbeli távolságok nem tettek jót a humornak és a kifinomult kikacsintásoknak, így mindenképpen úgy érzem, hogy lemaradok valamiről, az a valami ráadásul nem is kevés. Lehet azzal érvelni, hogy a Mester és Margarita egy intellektuális kihívás, de valószínűleg nem olyan, amihez nekem sok közöm van.

2. Biblia és irodalom

Talán a legsúlyosabb hiányosságom, hogy nem ismerem a Bibliát, legalábbis nem úgy és olyan mértékben, ahogy azt az irodalmi korpuszt rágcsálók nagy része elvárja. A sok szempontból dogmatikus nyugati kánon irodalma egészen a mai napig utalgat a görög mitológiára és a Bibliára, és mind a kulturális közös nyelv, mind az ikonoklazmus szintjén fontos hivatkozási pontokat jelentenek. Az én értékrendszeremben az ilyen referenciák mindenképpen arra valók, hogy jutalmazzák az olvasót, ha veszi az adást, de ne szankcionálják, ha nem. A Mester és Margarita bár többé-kevésbé megteremti a maga mitológiáját, a teljes élvezeti értékhez megköveteli a Bibliához kapcsolódó műveltséget – a regény másik nagy történeti szála, irodalom-az-irodalomban módszerrel Ha-Nocri (Jézus) kalandjaival szórakoztatja vagy éppen zavarja össze az olvasót. Az egész persze bámulatosan hatásos, ahogy az ateizmusba cementezett Moszkva és a kristálytiszta bibliatörténeti jelenetek váltják egymást, szó se róla.

3. Narratív szélütés

Mégis, úgy érzem, Bulgakov le akarja dugni vendégei torkán a teljes emeletes esküvői tortát. Ha elcsípjük a viccet, ő még lapátolja tovább: ugye ízlik, ugye jól csinálom? Irgalmatlan kép ez egy fiókíróról. Máskor pedig több dolgot akar fókuszba állítani egyszerre, mint amennyit ténylegesen elbír. Mi is a Mester és Margarita végső lényege?  Nincs, természetesen, mert ez egy művészregény, ahol maga a mű művészete a mű lényege. A felületes olvasást ennélfogva nyilvánvalóan nem is jutalmazza, ami elég nagy hiányosság, viszont ezt jól ellenpontozza azzal, hogy emlékezetes. Vizuális, harsány, kaotikus: kérdés, hogy mi marad meg, a részletek, vagy maga a káosz képe? Kirántott szőnyeg ez, ami az olyan naiv és egyenes olvasónak, mint én vagyok, nem épp a legkedvezőbb fogadtatás. Félre ne tessek érteni; én szeretem lefejtegetni a rétegeket, felkutatni a dugijót, összekötni a kilógó cérnákat, csakhogy amiről szó van, az „sör, ásványvíz”. Nincs kapaszkodó Bulgakov regényében. Nem az, ami. Sziszüphoszi gombolyag, gordiuszi rubikkocka.

A fentiek, mindent összevetve, nem tartalmaznak értékítéletet. A Mester és Margarita fenomenális, hatalmas írói teljesítmény. Ezt soha nem vontam kétségbe. Általában amúgy nem jövök ki a mágikus realizmussal sem – Bulgakov regénye pedig (ráadásul!) egyfajta mágikus szubrealizmus, aminek se macskafüle, se szarkafarka. Rengeteget tanultam ebből a könyvből, azt meg kell hagyni, de így is csak a műveltségi péniszcentizés és írói ambíciók szempontjából adott valamit, olvasói kielégülés viszont nem kísérte zajos útját.

3/3

május 18, 2012

Félhivatalos bejelentés: elkezdtem a “Nyolcasok” című kisregény-trilógia harmadik, befejező részét. Sokkal kényelmesebb, mint a második rész, és úgy érzem, jobb is lehet, ha odafigyelek. Ennek lesz a legszűkebb a történeti ideje (nyolc óra), de emiatt kevésbé lesz lineáris, és sok olyan dologgal el fogok játszani, amivel eddig még nem mertem. A történet happy end lesz, ezzel nem terhelem se magam, se az olvasót, amúgy is ez egy könnyed, kísérleti munka. Viszont meglepetésekre így is rá kell készítenem magamat és az olvasót is.

Mit is jelent mindez? Valószínűleg a három kisregény összekapcsolható egy regénnyé (Bildungsroman in drei Akten), de nem akarok ráerőltetni semmit. Mindenképpen a harmadik rész befejeztével összefinomhangolom mindhárom rész apró eseményeit, utalásait, de törekszem arra, hogy az egész az elejétől a végéig lineárisan olvasható legyen, könnyen, két nagy lélegzetvétellel az időbeli töréseknél. A második részt valószínűleg nagyon át kell írni. Ha csak úgy veszem, mint egy háromfelvonásos struktúra közepét, itt van a legtöbb gond, a legtöbb gyenge szál. A humor sem működik sok helyen.

Mindenesetre a végén lesz egy közel 45-50 000 szavas kézirat, ami messze a leghosszabb projekt, amit létrehoztam.

Szeretem írni. Tudom, hogy nem akarok a harmadik után még egyet, vagy még ötöt. A három kisregény befejezett ciklusnak fog számítani. Főhőse különféle szituációkban és társadalmi ütközésekben mutatja meg, hogyan viszonyul a világhoz. Háromszor nyolc fejezetre talán van elég mondanivalóm, minden más csak törmelék.

Szóval ez lesz az első könyvterjedelmű művem utolsó fejezete, és úgy érzem, azt írtam, amit írni akartam. Ez egy olyan könyv, amit szívesen olvasnék. Ha piacképtelen, vagy kritikán aluli, az se gond. Örülök, hogy dolgozhatok rajta. Sokat tanít meg az írásról, az életről és önmagamról is.

Állomás

április 16, 2012

Már alig emlékszem arra, amikor életemben először folyóiratnak küldtem egy novellát, amely A peron vendége címet viselte. Ez 2005 végén történhetett, alig múltam tizennyolc, és badabing, a következő év elején meg is jelent. Hét éve!

Most, két kisregényt adtam fel a postán. Illetve a múlt héten, piffpaff. A Fiatal Írók Szövetségének pályázatára. Na most, ez a tettem megkérdőjelezhetőbb, mint egy szimpla novellaküldés. Egyrészt… a második kisregényt még csak át se gondoltam, nem hogy izé… szerkesztettem. Még elküldeni sem volt időm ilyen-olyan irodalmi haverjaimnak. Nem is nagyon merném még egyszer átfutni. Nem volt időm megírni rendesen, na. De folytatás, és mivel az első kisregénybe vetett bizalmam egy kicsit nagyobb az egészségesnél, talán nem baj. Másodrészt… ez amolyan, hogy mondjam. Kötetterjedelem-féle. Ez azért mégiscsak dumbidumb. Főleg az, idézem, “komoly szakmai zsűri” elé. Jaj. Szóval ez egy állomás, de kétszeresen (humm, nyolcszorosan) gyomorösszerántóbb, mint az a kis mifmuf novella.

Mit is írhatnék a Nyolc nappal később c. kisregényről (a folytatást leszámítatíve)? Remélem, lejön, hogy miért olyan, amilyen. Én szeretem, bár nem egy “komoly szakmai” teljesítmény, ha egyáltalán lenne fogalmam róla, hogy az mi. Szórakoztatni kíván, leginkább. Viccelés nélküli humorral, ha van ilyen.

Hát, kiengedtem egy ikerpárt a házból. Furcsa érzés. Az esélytelenek nyugalma, vihar előtti csend, előrelépés, vagy az újra próbája… olyan kilátástalan, olyan törékeny karrier ez az íróskodás. Mentél volna ügyvédnek, anyám visszhangzik? Mentél volna ügyvédnek.

Húsvégi fókusz

április 6, 2012

Valahogy ma állandóan húsvéget írok húsvét helyett, félrecsúszik az ujjam. Tudat alatt már biztosan piszkálja a csőrömet, hogy véget kell vetni a hús követeléseinek és inkább szellemeskedni kéne.

Január óta nem írtam ide, de máshova meg írtam, szóval még nem érzem magam a betűvetés árulójának. Mert: 1. Az utóbbi három hónapban SFmagon jelentek meg cikkeim Christopher Priest, Neil Gaiman és Philip K. Dick egy-egy művéről, kielemeztem a Balu kapitányt (!), és bemutattam a Dylan Dogot meg azt a borzalmas Robopocalypse-et. 2. Első lettem a Comitatus folyóirat esszépályázatán, meg kiemelt lettem a Cédrus / Nap(k)út pályázatán. Mindez nem azt jelenti, hogy dicsekedni támadt kedvem, hanem egyszerűen jól esik kimondani, hogy a munka mellett sem esett szét az irodalmi érdeklődésem. Meg persze dicsekedni támadt kedvem.

Viszont fókuszt veszítettem, mert baromira nem azt írom, amit kitűztem magamnak a télen. Ebben az a pozitív, hogy ez a más, amit írok,  ez meg majdnem kész, úgyhogy nem kell többet itt szórakoznom olyan hülyeségekkel, hogy “majd ezt és ezt fogom írni”.

Ez a nagy kérdés, hogy miért hagyom ott újra és újra azokat az utakat, amelyekre magabiztosan ráléptem? Amikor az omladozó Írókör tagjai egy utolsó erőfeszítéssel megpróbálták fókuszba állítani az egyletet (értsd: egyáltalán működjünk mint “író” és mint “kör”), megpróbáltunk rátapintani az egyéni problémáinkra, és hogy hogyan küszöbölhetjük ki őket. Az én problémám, hogy nem fejezek be semmit, amit lelkesen elkezdek. Legalábbis semmi olyat, amit hosszabbra lövök be, mint 15000 szó. Levonom persze a tanulságokat, de ez nem sokat segít:

1. Nehéz összetartani egy regény szálait.
2. Ha kevés a szál, nehéz tartalmasan kitölteni a teret.
3. Minden leírt fejezet után a lehetséges ellentmondások és üresjáratok száma exponenciálisan növekedik.
4. A világépítés még nem történet.
5. Nincs időm folyamatosan, nagy “adagokban” dolgozni – ez pedig elengedhetetlen, ha valami testeset akar írni az ember.

Itt el is vágom magam. Akármennyire is szeretek az írásról beszélni, annyira le is fáradok tőle. Még sok dolgom van a jelenleg majdnem-kész kisregényemmel, ami az ősszel befejezett Nyolc nappal később közvetlen folytatása. Furcsa érzés folytatást írni valamihez, ami még mindig az irodalomtörténeti limbóban függ, de így 1. senki nem vár el semmit, 2. proaktív tanulási folyamat zajlik, miszerint ráérzek a befejezett mű folytatásának ízére, a változás vs. hasonlóság körbejárására, és hogy meg tudom-e ismételni azt a stílust, azt az érzést, stb. Mert a Nyolc nappal később c. kisregény az eddigi kedvencem minden írásom közül, és jó érzés visszatérni hozzá – más kérdés, hogy érdemes-e. Eddig szegényesebbnek érzem a második részt, de valahogy tudom, hogy még belefér. Van még mit mondanom azzal a főhőssel, abban a stílusban.

Like a boss

október 29, 2011

Én nyertem a közönségszavazást a Mágia-Maffia pályázaton. Like a boss. A warchest = király.

Aztán.

1. Jó dolgokat találtam ki magamnak, szóval neked ez most mindegy. Egyelőre.

2. Elmentem a Metro 2034 könyvbemutatójára, az íróval való beszélgetést felrollniztam egy miniDV kazira, ami sajnos fel is mondta a szolgálatot 60 perc után (tanulság: vigyél kettőt, vagy egy 90-eset). Végtére is, nem volt annyira érdekes, amennyire vártam. Bár vicces, jópofa figura, áradt belőle a George Lucas-féle hozzáállás. Meg a közönségből a vad kérdések, hogyan ugorhatnának fel a sikervagonra. Nagyon kész.

3. Már-már jobban szeretek főzni, mint írni. A fűszerek használata majdhogynem olyan számomra, mint a költészet. Nem is tudom, hova tartunk így. Az utóbbi időkben az írás kicsit alábbhagyott más projektek miatt amúgy is, de szerencsére csak rövid kiesést jelentett, lásd egyes pont.

4. De azért annyira elszontyolít, hogy tényleg nincs, ha nem is jobb, de jövedelmezőbb dolgom. Így a huszonnegyedik novemberhez közel. Ki fog herélni a bérleti díj. Like a boss.

5. El kell olvasnom egy határ klasszikust.

A kind of magic

október 1, 2011

1. Megírtam egy tizenötezer szavas kisregényt. Egzisztencialista szatíra / komédia, ha lehet ilyen nagy szavakkal dobálózni. Igazából mivel kisregényekre nincs piac, tulajdonképpen vagy a fiókba rakom (amit meg is teszek egy időre a szerkesztési fázis előtt), vagy e-könyvelem (a szóviccek királya). Szóval ajándék ló valamikor.

2. Az LFG.hu pályázatán bekerültem a 10 legjobb közé (értsd: a 3 helyezett utáni 7-be). Közönségszavazással ez még lehet jobb is, de azért egyfajta varázslat lenne, ha feltolnának a negyedik helyre. Lelkesedéssel mentem neki, de a karakterlimit nagyon betett. Túlpörgetett cselekmény (vagyis, eseménysorozat) lett, muszkli nélkül. Egy-null az olvasmányosság javára. Azért szurkolok. (Hannának és Kadmonnak szintén grat!)

3. Még mindig nem találtam munkát. Mesterdiplomával esélytelen, hogy pölö részmunkaidős, asszisztensi, junior, meg akármilyen nudli állásokra bekerüljek (pedig ez minden vágyam). A big time melókhoz meg én vagyok nudli. 1-3 év szakmai tapasztalat, meg egy tejfölös, rostos túrórudit neked.

4. Hegyeket akarok látni, Gandalf!

A fantasyírás tíz legfontosabb szabálya

szeptember 24, 2011

1. Étkezz egészségesen és mozogj sokat! Soha nem tudhatod, mikor szólít a sors egy hosszú utazásra, egy kimerítő kalandra, vagy egy látványos szökésre! Ha a hősök útját járod, nem járhatod puhán! Ki tudja, miféle betegségek és más ellenszenves dolgok leselkednek a világban. Légy résen!

2. Fizesd be az adót! Ha egy mód van rá, még a legkisebb jogi csínytevésekbe se keveredj bele, és ha hosszabb útra indulsz, mindig igazold, miért, és hogy honnan van rá pénzed!

3. Vallási és politikai nézeteidet ne hangoztasd írásban! Gondolom, te sem akarhatod, hogy a titkosszolgálat, vagy az inkvizíció keresztülhúzza a számításaidat, hacsak nem szereted a bonyodalmakat és az intrikát, amely egyéni, szellemi és társadalmi szinten is formálja a világ rendjét.

4. Ne fogyassz szintetikus drogokat! Hacsak nem eredményeznek közvetlenül varázsképességeket. De mind a drogfogyasztásban, mind a mágiahasználatban alapvető szabály: valamit valamiért.

5. Első a család! Ha a hőstettek, küldetések végső célja nem az, hogy a hozzánk közel állókról gondoskodjunk, akkor magányosak leszünk, és a magányos hős nem túl izgalmas.

6. Utazz sokat! És jöjj rá, hogy nincs mit felfedezni, csak az elveszett hazavezető utat.

7. Ismerj meg embereket! Döbbenj rá, hogy nem vagy különb senkinél; mindenkinek van jobb sztorija. Leginkább azoknak, akik nem mesélők / próféták / történészek.

8. Olvass olyan könyveket, amikről semmit sem tudsz! Hatványozottan igaz ez az iskolai kötelező olvasmányokra.

9. Légy jártas a tudományokban és a művészetekben! Soha nem tudhatod, mikor kell eligazítanod egy mikrobiológus zongoristát, aki címereket gyűjt.

10. Ismerd meg a térképeket és az idegen tájak képeit! Ragaszd fel őket a szobád falára, mert sokáig nem mész ki onnan.

Full-time

szeptember 15, 2011

Kiszakadtam, térből és időből. És beszakadtam, térbe és időbe.

1. Besündörögtem az SFmag-ra, mint cikkíró. Ami jó, szeretem az oldalt, és szeretek könyvismertetőket és egyéb irodalmi meditációkat írni. Szeretem a jó SF-t, meg szeretném, ha virágozna is a műfaj. Egy kicsit így én is hozzátehetek.

2. Elköltöztem Budapestre. Nem tudom, mi előnye-hátránya lesz, még kiderül. Jó a My Way sajtkrémes reggelije, az Írók Boltjától meg úgy elszédültem, hogy még most is kézírást látok mindenfelé.

3. Szóval, itt ülök Budapesten, és munkát keresek. Barátnőm már dolgozik. Akkor én mit csinálok az önéletrajzok küldése mellett? Hát FULL-TIME írok, a francba is. Végre. Hogy meddig lesz ez így, nem tudom, de nagyon hálás vagyok érte. Ma hétkor keltem, és most, délután 3-kor hagytam abba az írást, bőven 2000 szó felett. Annyira jó érzés. Van időm átgondolni, amit írok, nem csak odakapkodom, amikor pályázati határidő van, és közben fele elenyészik annak, amit írok. Nem. Most tervezek, aztán írok lendületből, végül szerkesztek, és újra átgondolok mindent. A hosszú projekteken tudok úgy dolgozni órákat, hogy mellette át tudok fésülni egy-egy rövidebbet, és még egy cikk is belefér minden nap. Ha nem szorítana az anyagi vészteher, tudnám ezt csinálni akármeddig. Ahogy nézem az állásokat, úgy néz ki, egész szeptemberben nem is lesz más dolgom. Kíváncsi vagyok, mit sikerül összehoznom az írásban, és persze az életben. Fogy a pénzem, de a remény még megvan.