Archive for 2012. április

Állomás

április 16, 2012

Már alig emlékszem arra, amikor életemben először folyóiratnak küldtem egy novellát, amely A peron vendége címet viselte. Ez 2005 végén történhetett, alig múltam tizennyolc, és badabing, a következő év elején meg is jelent. Hét éve!

Most, két kisregényt adtam fel a postán. Illetve a múlt héten, piffpaff. A Fiatal Írók Szövetségének pályázatára. Na most, ez a tettem megkérdőjelezhetőbb, mint egy szimpla novellaküldés. Egyrészt… a második kisregényt még csak át se gondoltam, nem hogy izé… szerkesztettem. Még elküldeni sem volt időm ilyen-olyan irodalmi haverjaimnak. Nem is nagyon merném még egyszer átfutni. Nem volt időm megírni rendesen, na. De folytatás, és mivel az első kisregénybe vetett bizalmam egy kicsit nagyobb az egészségesnél, talán nem baj. Másodrészt… ez amolyan, hogy mondjam. Kötetterjedelem-féle. Ez azért mégiscsak dumbidumb. Főleg az, idézem, “komoly szakmai zsűri” elé. Jaj. Szóval ez egy állomás, de kétszeresen (humm, nyolcszorosan) gyomorösszerántóbb, mint az a kis mifmuf novella.

Mit is írhatnék a Nyolc nappal később c. kisregényről (a folytatást leszámítatíve)? Remélem, lejön, hogy miért olyan, amilyen. Én szeretem, bár nem egy “komoly szakmai” teljesítmény, ha egyáltalán lenne fogalmam róla, hogy az mi. Szórakoztatni kíván, leginkább. Viccelés nélküli humorral, ha van ilyen.

Hát, kiengedtem egy ikerpárt a házból. Furcsa érzés. Az esélytelenek nyugalma, vihar előtti csend, előrelépés, vagy az újra próbája… olyan kilátástalan, olyan törékeny karrier ez az íróskodás. Mentél volna ügyvédnek, anyám visszhangzik? Mentél volna ügyvédnek.

Reklámok

Húsvégi fókusz

április 6, 2012

Valahogy ma állandóan húsvéget írok húsvét helyett, félrecsúszik az ujjam. Tudat alatt már biztosan piszkálja a csőrömet, hogy véget kell vetni a hús követeléseinek és inkább szellemeskedni kéne.

Január óta nem írtam ide, de máshova meg írtam, szóval még nem érzem magam a betűvetés árulójának. Mert: 1. Az utóbbi három hónapban SFmagon jelentek meg cikkeim Christopher Priest, Neil Gaiman és Philip K. Dick egy-egy művéről, kielemeztem a Balu kapitányt (!), és bemutattam a Dylan Dogot meg azt a borzalmas Robopocalypse-et. 2. Első lettem a Comitatus folyóirat esszépályázatán, meg kiemelt lettem a Cédrus / Nap(k)út pályázatán. Mindez nem azt jelenti, hogy dicsekedni támadt kedvem, hanem egyszerűen jól esik kimondani, hogy a munka mellett sem esett szét az irodalmi érdeklődésem. Meg persze dicsekedni támadt kedvem.

Viszont fókuszt veszítettem, mert baromira nem azt írom, amit kitűztem magamnak a télen. Ebben az a pozitív, hogy ez a más, amit írok,  ez meg majdnem kész, úgyhogy nem kell többet itt szórakoznom olyan hülyeségekkel, hogy “majd ezt és ezt fogom írni”.

Ez a nagy kérdés, hogy miért hagyom ott újra és újra azokat az utakat, amelyekre magabiztosan ráléptem? Amikor az omladozó Írókör tagjai egy utolsó erőfeszítéssel megpróbálták fókuszba állítani az egyletet (értsd: egyáltalán működjünk mint “író” és mint “kör”), megpróbáltunk rátapintani az egyéni problémáinkra, és hogy hogyan küszöbölhetjük ki őket. Az én problémám, hogy nem fejezek be semmit, amit lelkesen elkezdek. Legalábbis semmi olyat, amit hosszabbra lövök be, mint 15000 szó. Levonom persze a tanulságokat, de ez nem sokat segít:

1. Nehéz összetartani egy regény szálait.
2. Ha kevés a szál, nehéz tartalmasan kitölteni a teret.
3. Minden leírt fejezet után a lehetséges ellentmondások és üresjáratok száma exponenciálisan növekedik.
4. A világépítés még nem történet.
5. Nincs időm folyamatosan, nagy “adagokban” dolgozni – ez pedig elengedhetetlen, ha valami testeset akar írni az ember.

Itt el is vágom magam. Akármennyire is szeretek az írásról beszélni, annyira le is fáradok tőle. Még sok dolgom van a jelenleg majdnem-kész kisregényemmel, ami az ősszel befejezett Nyolc nappal később közvetlen folytatása. Furcsa érzés folytatást írni valamihez, ami még mindig az irodalomtörténeti limbóban függ, de így 1. senki nem vár el semmit, 2. proaktív tanulási folyamat zajlik, miszerint ráérzek a befejezett mű folytatásának ízére, a változás vs. hasonlóság körbejárására, és hogy meg tudom-e ismételni azt a stílust, azt az érzést, stb. Mert a Nyolc nappal később c. kisregény az eddigi kedvencem minden írásom közül, és jó érzés visszatérni hozzá – más kérdés, hogy érdemes-e. Eddig szegényesebbnek érzem a második részt, de valahogy tudom, hogy még belefér. Van még mit mondanom azzal a főhőssel, abban a stílusban.