Archive for 2011. március

Néhány gondolat…

március 17, 2011

… a magyar fantasyről

Rövid fejlemény: az Írókör és a Krónikák közreműködésével létrehoztuk a Nomád nevű fanzint, amely a magyar fantasy irodalom támogatását és fellendítését célozza meg. Megjegyzem, van bennem némi rossz érzés és cinizmus, ha a hazai zsánerirodalom nimbuszára kell gondolnom, mert merem azt állítani, hogy jó magyar (klasszikus) fantasyt még nem igazán olvastam. Amúgy nem is könnyű nekem megfelelni, tekintve, hogy abba a korba születtem, amikor az angolszász fantasy nem csak, hogy nem haldoklik, hanem folyamatosan törekszik magasabb minőség felé, dogmákat és kliséket rombol, dekonstruál és rekonstruál, hogy akadémikusan fejezzem ki magam. Többnyire ez az oka, hogy szinte csak angolul olvasok fantasyt, mert a magyar könyvkiadás (a vérszegény olvasói rétegnek is köszönhetően) nem tud lépést tartani a fejlődéssel. Robin Hobb karakterközpontú (sőt, fejlődésregény-szintű) trilógiái odakint sokasodnak, itthon nincs rá kereslet. Brandon Sandersonnak idén jön ki a tizen-akárhányadik regénye, magyarul kettő jelent meg. Scott Lynch sehol. Miéville, Abercrombie, Weeks nagyon lassan jutnak el ide.

És eljutunk a problémához, a magyar fantasyhez. Mivel az írók és az olvasók nehezen jutnak hozzá ahhoz, ami előre mutat, valahogy a magyar fantasy is valahogy csak önmagával fajtalankodik és hozza létre a vérfertőzött utódokat. Még mindig dominánsnak tekinthető az a tendencia, hogy a regényíró a túlrészletezett világalkotást és a szerepjátékkal való összeköttetést keresi (amely üzleti szempontból nem csak, hogy kifizetődő, de sajnos lassan az egyetlen járható út). Ezt károsnak tartom. A képzelet nem termék, az irodalmi minőség pedig nem zsánerfüggő. Ráadásul azzal, hogy hazánkban a prekoncepció a szerepjátékos életmóddal kapcsolja össze a fantasy irodalmat, kicsit célt is téveszt a műfaj. Szerintem a jó fantasy nem olyan, mint egy játék, nem a gyűjtögetés, a fejlődés, a társadalmi mobilitás szimulációja. Egyszerűen ez nem elégséges. Nekem, kissé felületes szemlélődés után az jön le, hogy a keményvonalas magyar fantasyre a legnagyobb hatást körülbelül Gary Gygax tette, és valahol itt el is fogytunk. A D&D és Tolkien követésével újratermelődő és elmorzsolódó irodalmat kapunk, az ötletszegénységet pedig egyenesen támogatja a szerepjátékos hozzáállás: “meríts az én világomból, mert ezt már megírta más”.

A gond csak, hogy a világ, amelyből meríthetnénk, már sokadszorra újrahasznosított. Aminek örülnék, ha magyar mitológiából és történelemből merítkezne a hazai fantasy (amelyre végül is láthattunk példát). Persze, amennyire örülnék, annyira félek is tőle, mert az utóbbi években a magyarság szimbólumait és érzelemvilágát kisajátított a kirekesztő szélsőségesség, és nehéz megtalálni az egyensúlyt. A magyar egy kultúra, egy a sok közül, de jellegtelen, mert azzá tettük. Jellegzetes, mert ráerőltettük. Vagy szégyelljük, vagy irreálisan büszkék vagyunk rá. A fenti problémák taglalása támadásnak tűnhet, de nem az. Nem akarom megsérteni azokat, akiknek a szerepjáték és a fix világra alkotás az életük és megszokott világokról olvasnak szívesen. Csak az az érzésem, hogy nincs egyensúly ilyen és olyan között, kevés az előremutató mű, nincs haladás, és abban bízok csak, hogy a Nomád lapjain bemutatkoznak legalább az új angolszász trendek követői (konzisztens, egyedi világ, logikus mágia, karaktermélyítés). De leginkább akkor örülnék, ha a novellák írói meghökkentenének irodalmi tehetségükkel és szédületes képzelőerejükkel.
 

… a kortárs magyar irodalomról.

Olvastam mostanában pár mai magyar írót, a nem zsánerikus kánonuszból. Kicsit ez is elég fura és egy helyben keringő. Például (ha már a fantasynél tartunk), hiányzik a mágikus realizmus, vagy az utópia és a modern technológia (ha egy magyar műben valaki netezik, azt valamiért mélységes iróniával írják le). Mintha a magyar szépirodalmi körök kerülnék a varázslatosságot és a modern világ elfogadását, mintha ragályos lenne. Legalábbis azokban a regényekben, amelyeket legutóbb próbáltam elolvasni (és jelzem, a kortárs magyar írók krémje volt), szinte mindegyikben a szex, a politika és valami obskúrus történelmi lamentáció játszották a főbb vonalakat. Még a fiatal generáció jobb írói (Grecsó) is képesek archaizálni az elismertség reményében. Hiányzik az olvasmányosság, a kaland, a varázslat. Félnek talán, hogy ez az “értéktelen és sekélyes” fantasy és sci-fi kiváltsága csak? Elfelejtjük, hogy a ma irodalmi klasszikusként emlegetett orosz és francia tégla-regények valaha a szórakoztató irodalom képviselői voltak? Talán értéktelen a Háború és béke, vagy az 1984? Nagyon poshadtnak érzem a magyar irodalmat, mert alig van benne pezsgés, de annál több az újítani vágyás a tartalom rovására, és persze az irigység és lenézés. Minden Fehér királyra jut tíz “Varjúkilincs” (röhejtrend, hogy címzsenik összetett szóvirágokat raknak címhelyre jópofareménységben, meg mert poézis). Minden Nyulak – Sellők – Viszonyok után találok tíz olyan novelláskötetet, amiből két oldalt nem bírok elolvasni. Hiányoznak a szereplők, a motiváltság, a novella célja. Fáj, amikor a stílus és mondatköltészet a kidolgozott karakterek, a hiteles, lebilincselő párbeszédek és az elgondolkodtató történet elé tolakodnak.

Talán túl füstölgőnek tűnök, de nem vagyok, nyugalom. Nem támadok senkit, az irodalom a kísérletezések és korszakok játszótere. És nem utolsó sorban a saját ízlésemet erőltetem, annak megfelelő regényeket keresek. Sok, általam méltatlanul elítélt szerző csak ezért nem tud a kedvemre tenni. És mellesleg, íróként egyrészt ugyanúgy viselkedek, ami ellen szót emelek, másrészt nem sokat teszek a kultúrához mostanában (remélhetőleg több kreativitásom lesz nyáron). De szükségem volt kiírni ezeket a gondolatokat, mert így tisztázom, én hova akarok tartani, mit szeretnék, hova tartson a magyar zsáner és nem zsáner (lehetőleg egymás felé). Nem erőltetem senkire, de ez, mondhatni, célkitűzés a részemről.