Archive for 2010. február

Novellák hónapja

február 15, 2010

Minden regényolvasói és regényírói ambíciómat szüneteltettem februárban, és valószínűleg ez így lesz a hónap további két hetében is. A novella rendkívül szeszélyes műfaj, képes azt az illúziót kelteni, hogy rövidsége miatt könnyű megírni, gyors sikereket lehet vele elérni. Az utóbbi igaz, ha az ember megtalálja a történeteinek a piacát, és rendszeresen jól dolgozik, ebből csak előnye származhat. És ez a kulcsa a dolognak: rendszeresen jól dolgozni. Ez nehéz, mert minden novellának egy önálló ötletnek kell lennie, és szentül hiszem, hogy ha egy hipnotikus, varázsütésszerű lendülettel nem lehet megírni egy szabad délután alatt, akkor az eredmény valószínűleg nem ér fel az ötlethez, vagyis… a vízióhoz!, és így a novella legfeljebb csak közepes lehet. A gyorsan megírt novellákat is van, hogy napokig csiszolgatom, de amit napokig írok (rosszabb esetben hónapokig), azok soha nem lesznek olyan jók, mint amiket gyorsan kiontok magamból.  Ez természetesen csak az én megítélésem, lehet, hogy az olvasók, szerkesztők és kritikusok szemében irtózatosan retek novellának bélyegzik azokat, amelyek nekem tetszenek és vice versa, de azt hiszem, hogy a novella, amin nem kell agyalnom, szívből jön, így közelebb is áll hozzám, akármilyen távol álljon az olvasótól. Ha gyorsan jön, akkor eleven és értékes számomra. Értelemszerűen mindez nem vonatkozhat hosszabb műfajokra (25.000+ karakter).

Akkor van siker, ha a kedvenc novelláim passzolnak az olvasói igényekhez, vagy legalábbis elérik azt a színvonalat, hogy publikálni lehessen őket. Küldtem novellát a Pannon Tükörnek és az Életünknek, előbbi rábólintott “A könyvtárban” című novellámra, utóbbi remélhetőleg a héten válaszol. Most, hogy visszatértem a novellákhoz, sokkal ihletettebbnek érzem magam, jobban megy az írás, többféle tájakon barangolok, több érzést, több gondolatot körüljárok. És természetesen gyors, kisléptékű sikereket is várok tőlük. A pályázatok és folyóiratok szerencsére még nem tűntek el, az irodalom nincs olyan hatalmas krízisben, mint ahogy egyesek állítják. Szóval kettős oka van annak, hogy visszatértem a novellákhoz: először is, rendszeres írással három-öt próbálkozásból általában egy novella össze is jön,  s ez olyan sikerélmény, ami további írásra ösztönöz, akár hosszabb műfajokban is. Másodszor, tényleg kilökhetem magam a nagyvilágba.

Van vagy negyven novellám, amit viszonylag olvashatónak tartok (de nem feltétlenül jónak). Egynéhány megjelent, másokról tudom, hogy nagyon rossz, de ami biztos, hogy egyáltalán nem rendezhetők egységbe. Mint minden turbóambíciózus kezdő kis nyomulóbandi, én is elgondolkodtam már egy novelláskötet összefabrikálásán, de aztán észbe kaptam, hogy ha meg is jelenne ez a köteg, valószínűleg ordenáré bukás lenne. Se hangulati, se tartalmi, se formai szempontból nem passzolnak össze az írásaim. Vannak sci-fi novelláim, falusi írásaim, fantasy-kalandjaim, mágikus realizmusból szőtt szürreumok, prózakölteménynek beillő nyáladzások, és végül, ahogy elkezdtem: vagy egy tucat horrortörténetem. Nem férnek meg ezek egymás mellett, ha beleszakadok, akkor se. Aztán az ember lehiggad, mert az exhibicionizmus és a tolakodás nagyon visszataszító, a minden áron megjelenni akarás többet rombol, mint épít, a türelem pedig, mint tudjuk, rózsabimbót fakaszt a “szarból nem lehet várat építeni”-ből is.

Hát, írogatok. Ha havonta jön össze egy novella, akkor havonta, ha minden második nap összeskribálok egyet, az se baj. A lényeg, hogy írjak, mert szeretek írni. Szeretem elmondani a történeteimet, szeretem, ha megdicsérnek, szeretem, ha a kritikában meglátom a helyesebb utat, szeretek belenézni a fikció színes kaleidoszkópján keresztül az ifjúságomba, múltamba (mintha olyan vén lennél, te szerencsétlen), szeretem tanulmányozni a jelen arcait, s végül… szeretek a jövőben és képzelt világokban kalandozni. Az írás az én otthonom, a novellák pedig régi jó ismerősként köszöntenek. Bradbury és Salinger novelláival kavargatok, emellett pedig Updike novelláival kötöttem házasságot, mert azt hiszem… ő az új kedvenc íróm.

Regényterveim tehát pihennek, de remélhetőleg ők is jobban járnak majd ezzel a ki tudja meddig tartó félrelépéssel.

Insomnia, Lost

február 4, 2010

Álmatlanul forgolódok mostanság, ötleteim vannak és leírnám őket, másnap már rosszak. Jelentkeztem egy álláshirdetésre, nem válaszoltak még, írtam a Pannon Tükörnek, talán válaszolnak, küldtem egy novellát a Somogy folyóirat pályázatára, még dicséretet se kaptam. Kút és inga. Még az is szar, amit olvasok (Salinger, ha már így 45 év tétlenség után lelépett). A blog igenis publikus önsiratófal. Látod. Mennyivel jobb. Mondom ezt éjfélkor, magyarul megint nem alszok.

De legalább ettem sok csokit, meg néztem a jó kis Lost hatodik évadjának nyitányát, ami olyan montumentális mitológiai sci-fi, hogy az kész. Érdekes, hogy sokan mondják, hogy “mivé lett a sorozat”, meg hogy “milyen irányba vitték el”, de ők nyilvánvalóan nem is nézik a sorozatot, mert olyan utalások vannak már az első évadokban ezekre a háttérben zajló eseményekre, hogy az ihaj. A cseppenként adagolt fantasztikum és még kisebb cseppekben adagolt válaszok szépen összefűzhető, eposzi méretű mozaiktáblát építenek fel, és mivel ez az utolsó évad, közeleg a végjáték, a nagy válaszok. Nagyon inspiráló.

Hát ennyi, fecsegtem. Legközelebb talán beszámolok valamiről. Jó lenne. Terméketlen egy hetem volt, ideje ennek megváltoznia.