Archive for 2010. január

Sci-fi írók összeférhetetlensége

január 29, 2010

Amióta közelebb kerültem a magyar science fiction közélethez, sokat hallok az úgynevezett “flame” háborúkról blogokon, fórumokon és honlapokon. Sci-fi írók és kritikusok kerülnek összetűzésbe, egyik megsértődik, másik személyeskedik. Létező és nem létező problémák haragítják egymásra az embereket, a könyvkiadás, az írás és a kritizálás témái mindenkit megosztanak, és néha elég kínos és dühös párbeszédeknek lehetünk tanúi.

Szeretném hát megosztani erről a véleményemet egy videoüzenet formájában, és jó lenne, hogy ha mielőtt valaki nagyon magára venne egy kritikát, esetleg felháborítónak tartja a másik véleményét, előbb gondoljon azokra a szép gondolatokra, amelyeket ebben a videóban közvetítek nektek.

Szóval, klikk ide, ez a (hivatalos) véleményem.

Allomancia és morál

január 28, 2010

Olvastam. Meglehetősen sokat, de nem sokfélét, és ami meglepő, hogy végre angol nyelven sem különösebb kihívás több ezer oldalt magam mögé utasítani. Szóval következzék néhány könyvélmény, röviden, de nem két szóban.

Brandon Sanderson: Mistborn I-III.

Magyarországon is kapható a Ködszerzet első része, a Végső Birodalom (két kötetbe szétszedve), és elvileg előkészületben a második is. De ha már az Elantrist angolul olvastam, úgy gondoltam, ez a kétezer oldalnyi trilógia is megérdemli. Rengeteget mesélhetnék az erényeiről, de csak annyit mondok, hogy nagyon fontos mű. Klasszikus hős-fantasy az alapja, de minden más kiforgatott és újragondolt; természettudományosan közelíti meg a mágiát, rendszerbe foglalja, követelményei vannak, és nem mindenható. A cselekmény romantikus, kalandos, pozitív és bölcs, ezzel a hatalmas politikai játszmák és a még hatalmasabb mitológiai / tudományos magyarázatok nehézségét kiválóan oldja. A szereplők előre néznek, a jó célért küzdenek, de olykor tévednek és elbuknak. Izgalmas, fordulatos, átgondolt és teljesen hihető, nagyszabású fantasy, mindenkinek tudom ajánlani. Azoknak nem, akik szerint az összes főszereplő legyen seggfej, mert az mennyire dark. Ők kerüljék.

Lázár Ervin: A fehér tigris

Szintén egy pozitív értékeket propagáló mű, amely egy szimbolikus fantasy-elemre épül. Makos Gábor egyszerű, átlagos ember, és egy átlagon felüli ajándékot kap az élettől. Egy fehér tigris követi őt, minden kívánságát teljesíti. A tigris elpusztíthatatlan. Jól ismert téma, hogy a hatalom felelősséggel jár, de itt súlyos tragédia felé tart minden mozzanat. Lehetetlen ezzel a hatalommal nem visszaélni, mert az emberek szinte kiprovokálják. Az egyetlen, apró hibája ennek a regénynek, hogy ugyan hitelesen festi meg a főszereplő “megfeketedését”, mellette igen kimondóan elítéli nagyságát és viselkedését, a mellékszereplőket pedig sajnáltatja. Nem kellett volna szerintem ez a szerzői beavatkozás, mert megrázóbb lehetett volna, de amúgy nagyszerű olvasmány, tanulságos és szívszorítóan szép. Ugye nem kell nekünk a torkunkon kész áligazságokat lenyomó Coelho, amikor itt van egy tisztelhető igazi mestermű, amely ráébreszt hibáinkra, nem pedig rámutat.

Esterházy Péter: Kis magyar pornográfia

Nem ez az első találkozásom vele. Bárkinek megadom a lehetőséget, hogy itt kommentben kifejtse nekem (szép, kerek, egész magyar mondatokban), hogy mi a jó francot esznek Esterházy művein? De most komolyan. Valahol a szavak őrületes-fergeteges érthetetlensége mögött van valamiféle történet, ami még tetszene is, de az egész áldozatul esik ennek a nem is tudom, miféle barbárságnak, amit a szavakkal művelt a szerző. Mi ez amúgy? Avantgárd, posztmodern? Kérdem: ez élvezhető bárkinek is? Őszinte leszek… jobban tisztelek ennél egy teljesen átlagos sci-fi kalandregényt, amelyben a szerző szem előtt tartja az olvasói igényeket, összefogja a cselekmény szálait, ügyel a szerkesztői elvekre, tudományos kutatást végez a hitelesség kedvéért, és élvezetes, gondolkodtató, izgalmas írást prezentál. Sok ilyen van, akit szóra sem említenek. Az érzelemből, ösztönből született műveltségi agyrohamokat mégis díjakkal szórják meg, miért van ez?

Úton a jövő felé

január 26, 2010

Ez történik.

1. Twitter. Ez egy ilyen… fene tudja, micsoda. De fent vagyok. Kövessetek, hátha kilyukadunk valahová. Gond nem lehet belőle. Babonás vagyok, ezért lekopogom. http://twitter.com/fbdbh 

2. Irodalmi folyóiratok. A következő két hónapban rájuk fókuszálok. Az első novellám a Pannon Tükörben jelent meg, ígértem nekik többet, így ideje szolgáltatnom is. Aztán a szombathelyi Életünknél is illene bezörgetni. Az Avana Arcképcsarnok, az Új Galaxis és az Interpress pedig pályázatok útján nyitja kapuit. Meg kell próbálni.

3. Karrier. Nagyon úgy néz ki, hogy az egyetemi tanárságnál kötök ki, így a tudományos publikációkkal is meg kell barátkoznom. Ez a jövő zenéje, de az nem, hogy ritkán veszek könyvet, a számláknál húzom a számat, és a shaolin edzés havidíjával rendszeresen kések. Szóval… illene valami munkát keresnem, de a valamiért nem szeretek erre gondolni. Talán mert az eddigi diákmunkáim rémesek voltak. Vagy talán mert reménykedek, hogy hamarosan befejezzük és eladjuk a játékot, amit egy éve fejlesztünk, esetleg honorárium / pályázati díj hull az ölembe. Nem is tudom… miért olyan nehéz szembenézni a szürke valósággal?

4. Egészség. Hát… nézzetek rám. Hajnali kettőkor még fent vagyok, csak az edzéseken mozgok, a közérzetemnek sem tesz jót ez az egész. Csak ilyen hidegben kinek van kedve bármit is mozogni? Jó ég.

Ami azt illeti, ezeken jár az agyam mostanság. Annyi még, hogy keményen dolgozok egy kisregényen, holnap (ma?) talán szakmai tanácsokat is kaphatok egy orvostanhallgató ismerősömtől, de leginkább tudományos cikkek sorát kell átnéznem. Aztán már “csak” irodalmi műként kell összesimítgatni valahogyan. Hát így vagyok. Kissé fáradtan, kissé lankadtan, de azért a hozzáállásom pozitív a dolgokhoz. Egyelőre.

Jutalom

január 18, 2010

Megérkezett a Hihetetlen magazin pályázatán elért eredményemért járó jutalom, az ún. “5000 Ft-os ajándékcsomag”, amely tartalmaz egy Discovery Channel-es piramisos DVD-t, meg két zenei CD-t. Az egyik egy bizonyos Alexsys művésznevű magyar előadó, aki saját meghatározása szerint ezoterikus zenét játszik, lényegében annak is nevezhető, csak kicsit elég fura összhatása van ennek a szintis dolognak; a másik, a Hypnotix azonban ezt is sikeresen felülmúlja ufós hangeffektekkel megspékelt mulatós-trance hibridjével.

Szóval tényleg Hihetetlen durva az anyag. Azért titkon reméltem, hogy a fair trade jegyében, ha én cikket és novellát adtam (ti. írni-olvasni tudó emberként), legalább valamiféle könyvet küldenek, de hát az ajándék lónak nem jár gyökérkezelés. Hogy mikor jelenik meg az én írásom, arra csak tippelni tudok, ha az első három helyezett után ABC-sorrendben jönnek a többiek, akkor olyan április-május környékén.

Kocsma

január 11, 2010

Borisz a kezébe temette az arcát, úgy ült a pultnál. Haja ziláltan meredt mindenfelé, a csapos pedig nem szólt hozzá. Nem különösebben osztotta a mostanság mindenfelé népszerű nézetet, miszerint a részegeket ne szolgálják ki, de kivárt, fogai között ide-oda tologatott egy kis fapálcikát a nyelvével.
Végül Borisz keze lassan lecsúszott borostás arcáról, és koppant a pulton. Vérágas, szomorú barna szemek fordultak a csapos felé.
– Sör van?
– Ez egy kocsma – mondta a csapos. – Szerinted?
– Hogy adod?
– Úgy érted, mennyiért?
Borisz mély lélegzetet vett, hosszan kifújta. Eközben maga elé bámult, látszólag erőlködött a gondolataival. Aztán megint a csaposra nézett, és azt felelte:
– Az. Mennyiért.
– Attól függ, mennyit kérsz.
Borisz vállat vont. Ujjaival egykedvűen kapargatta a kocsmapult lapját, ahova az évek során mindenféle kalandor belevéste már a nevét. A csapos türelmesen várakozott.
– Na megmondom, hogy lesz – szólalt meg hosszú hallgatás után Borisz. – Innék egy sört.
– Bögre, korsó?
– Jóságos ég – mondta Borisz. Két könyökére támaszkodott, két kezével tartotta a fejét.
– Kupica, icce? – folytatta szórakozottan a csapos.
Borisz lehanyatlott, elterült a pulton. Egy perccel később felemelkedett, és komoly arccal feltette a kérdést:
– Vödör van?

2010

január 2, 2010

Egész füzetnyi tennivalót tudnék felsorolni, amivel megbíztam magamat erre az évre, de ha minden jól megy, meglesz a maga eredménye (azon kívül, hogy lélegezni sem marad időm). Párhuzamosan több projekten dolgozni azonban elég nehéz ügy, főleg, hogy azt veszem észre magamon, hogy már fogalmazni sem tudok rendesen. Nehezen írok, és ez az igazság. Tudom, hogy mit bírok el, mit akarok megtenni és hogy kinek szánom, de ebben van valamiféle felelősség is, valami nyomasztó. Hogy meg kell felelni annak a minőségi mércének, amelyet én állítok fel magamnak, és ennek egy dimenzióba kell kerülnie a piaci igényekkel, mert már eposzi méretű exhibicionizmus készül előtörni belőlem. Magyarán, az utóbbi két évnyi pangás után szigorú cél, s jóval több, mint újévi fogadalom, hogy a publikációim számát megnöveljem, anélkül, hogy bármiféle minőségi romlás mutatkozna abban, amit csinálok.

Más: feloldódott a három hónapos átok, hogy csak magyar szerzőktől olvashatok. Szép volt, jó volt, tanulságos volt. De kicsit lefárasztott. Visszatérek Amerikába, mert valamiért nagyon szeretem az irodalmát, és sok-sok klasszikus még mindig arra vár, hogy felzabáljam őket, kapásból itt van John Updike, akinek egy-két novelláját elolvasva valahogy úgy érzem magam, mintha két nap szomjazás után kapnék egy üveg kristálytiszta vizet. Aztán itt van még Joyce Carol Oates, aki másik nagy kedvenc – csak még alig-alig ismerkedtünk, tekintve terjedelmes életművét.

Egyelőre ennyi a mondanivalóm, húzok is vissza írni. Borisz és Róka ezúttal valahol a Magasfok erdei között keveredtek bele valami sötét ügybe, nem messze Sasvédvára határaitól, de én bízom benne, hogy sikerül magukat valahogyan kikeverniük. Pont nekik ne sikerülne?