Archive for 2009. december

What’s This?

december 25, 2009

Legyen rémségesen szép Karácsonya mindenkinek, remélem, sok szép könyv került a fa alá. A hó szépen eltűnt, gratulálok neki, megint húsvétra esik majd le, s fagyunk meg májusban is.

A következő napokban nem hiszem, hogy aktív leszek ezen a blogon (még az is lehet, hogy idén több bejegyzés nem is lesz), de remélhetőleg az idő és energia, amit megvonok ettől a blogtól, átkarmolja magát irodalmi művekbe. Tegnap családi este után nagyon erőlködtem, amikor több hét kihagyás után újra neki kellett állnom írni, de aztán éjfél környékén jól belelendültem.

Hát… meglátjuk, mi kerekedik ki belőle.

Itt vagyok még

december 23, 2009

Csendes volnék mostanság? Dolgom van elég így is, hogy az iskolai ügyeket többé-kevésbé lezártam. Írok, több dologra figyelek, mint régebben; filmezek és több dologra figyelek, mint régebben. Röviden mesélgetek egy kicsit.

Először is, a Hihetetlen magazin pályázatán bekerültem a 4-14. helyezett kategóriába. Mivel itt csak egy felsorolás van, én ezt optimistaként megosztott negyedik helynek veszem, igaz, 165 pályázóból még a tizennegyedik hely se olyan rossz. Amúgy is eléggé terméketlen évem volt a pályázatok és nyomtatott megjelenés szempontjából, valószínűleg azért, mert kb. másfél évig egyetlen regényre koncentráltam minden erőmmel. Hogy pontosítsak, az utóbbi két évben elkeserítően kevés eredményt mutattam fel, de ez nem jelenti azt, hogy nem fejlődök és nem dolgozgatok.

A Pannon Írók Egyesületének gyűlésén beszélgettünk a zalai irodalomról, annak helyzetéről, és tényleg elkeserítő (már amit ott láttam, az is, te jó ég). A Pannon Tükör folyóirat fogadja a novelláimat a következő évi számaiban, plusz antológiákról is beszélgettünk, szóval ha egy kicsit összeszedem magamat, a következő évben még eredményeket is mutathatok fel.

Megnéztem az Avatart. Ez a harmadik James Cameron-film, amit moziban néztem, ezúttal IMAX 3D-ben. Az élmény természetesen nagy volt, de a film nem éppen Cameron legjobbja. Erről oldalakat tudnék írni, de most időhiány miatt nem teszem, talán majd egyszer kielemzem alaposabban. Sokkal izgalmasabb volt mondjuk ebben a ramaty időjárásban felvonatozni Budapestre. A dohányzóba kaptunk jegyet, ahol egy vagonnyi fura alak pálinkát ivott, és füstölt, mint a gyárkémény, plusz ment a mulatós zene. Visszafelé egy órát fagytunk a Keletiben, mire sikerült felszállni egy vonatra. Mit meg nem teszek Cameronért.

Ma beoltattam magam a H1N1 influenza ellen, annak ellenére, hogy 1. indokolatlan, 2. nanorobotok vannak benne, amelyek segítségével a világkormány elitje majd bábként fog irányítani (valószínűleg ugyanazokról a rosszfiúkról van szó, akik annak idején meghamisították az amerikai holdraszállást).

Végezetül: több novellán, elbeszélésen dolgozgatok egyszerre, regényen most nem, pedig lenne rá ötletem. A Galaktika Steampunk Comix pályázatán elvéreztem, úgyhogy a képregényeket sem fogom erőltetni. A kellemes ünnepek során is írni fogok, mert most van időm. És mert ez a legkellemesebb időtöltés, amelyet egymagamban végezhetek.

Rakéták a turkálóból

december 14, 2009

A Magvető kiadó nem is olyan régi sorozatából, a Rakéta Regénytárból sikerült még valamikor a tavasszal egy jó hátizsáknyi mennyiséget beszerezni (darabja 20 Forint volt) a bolhapiacon. Van itt Böll, Camus, Márquez, Berkesi, Sarkadi, Gyurkovits… mindenféle. Tapasztalatból mondom, hogy egy kötetet el lehet olvasni egy-két óra alatt. Rövid regények, kisregények takaros kis sorozata. Valami ilyesminek örülnél most is, olcsó, kompakt olvasmányok buszra, alvás előtti kókadó időkre, még akkor is, ha nem minden darabja csúcskategóriás írásmű. Amúgy is az új, kisregényre kiosztandó Zsoldos Péter-díj körüli mizéria kapcsán jött elő az a probléma, hogy alig-alig van kereslet és megjelenési lehetőség ebben a kategóriában. Pedig szerintem abszolút telitalálat lehet egy kisregény, ha az embernek nincs ideje-kedve belekezdeni valami óriási dologba, de egy novella sem elégíti ki az éhségét. Zsebben elférő irodalmi kincsek, vaskos antológiák helyett, én el bírnám viselni, ha újra megjelennének a Rakéták. Természetesen szebb borítóval.

Szemeszter

december 10, 2009

Még egy hét, és véget ér a szorgalmi időszak. Fura, mert a legtöbb dolgom most van, nem vizsgaidőszakban. Az összes beadandó, zárthelyi erre az utolsó két hétre halmozódott fel. A túlélés az egyetlen szempont. A többi már… rózsaszín. A legrosszabb, hogy ilyenkor hanyagolnom kell minden mást, és ez nem valami jó érzés. Főleg, hogy teljesen értelmetlen dolgokat kell tennem azért, hogy továbbjussak a tanulmányi ügyeimben. Rutinfeladatok, fárasztó és kutyát sem érdeklő témák erőltetett feldolgozása… de jó, legyen. Még egy hét. Aztán elkezdek írni. Írok, ameddig az ujjaim bírják.

Két hosszabb elbeszélés készül, talán kisregény méretűek. Egyik fantasy, a másik sci-fi. Mindkettő komoly erőpróba, mert összetett történetek, mégis kíváncsi vagyok, sikerül-e érthetően, egyszerűen bemutatni őket. Mintha az írói diákéveim is most zajlanának, és ez a két mű lenne a szigorlat egy szakasz végén. Írd meg hitelesen, érdekesen, legyen kerek mindkét történet. Többek a novellánál, kevesebbek a regénynél, mégis rendkívül kíváncsi vagyok, hogyan veszem az akadályt.

Időutazás a köbön

december 8, 2009

2007-ben én már találkoztam László Zoltánnal (ugye az Erato-összejövetelen), de akkor még nem tudtam, hogy ő ilyen élvonalbeli szerzője a magyar nemzetnek (Eurocon-kitüntetett, Hiperballada, Nagate regények egy évben jöttek ki), hát fogtam ZséPé-díjas regényét, és olvasni kezdtem. Olvastam jó sokáig.

Azt hiszem, nem szép dolog egy ilyen eredeti ötleteket felvonultató, igencsak markáns könyvecskét kritizálni, és nem is erről van szó, de meglátásaim szerint nagyon sok mindenben lehetne jobb is ez a regény. Hogy mennyi szavam lehet, nem tudom, nem vagyok se befutottabb szerző, se végzett szerkesztő, de tudom, hogy bármilyen jó ötletek vannak ebben a könyvben, én nem élveztem az olvasást. Mivel bennem is vannak írói ambíciók, nem akartam elmenni emellett a probléma mellett, és megpróbáltam inkább feltárni annak az okát, hogy miért nem tetszett a könyv. Remélem, hogy Zoltán nem haragszik meg, ha ugyan ezeket olvassa, és senkit sem akarok lebeszélni a könyvről, mert nagyon inspiráló és elgondolkodtató, a befejezés pedig eszméletlen távlatokat mutat be. A következők személyes észrevételeim az írott anyagról, és lehet, hogy csak a saját ízlésemet tükrözik. Amely területeken a regény tehát szerintem lehetne jobb is:

Párbeszédek: A regényben nagyon furcsa párbeszédek vannak. Néhol életszerűek, néhol nem. Nehéz megfogni, miért ingatagok, de gyakori hiba például a világról való kioktatás, az információs tömb. A párbeszédek egy főre jutó mennyisége néha túl sok, olykor egy hosszú bekezdésben több mondat hangzik el egy szereplő szájából, mint amennyi egy egész beszélgetésbe beleférne, kérdések és válaszok egyaránt. Nem mindig pörög úgy a beszéd, mint a való életben, még akkor sem, ha éppen nem tart szónoklatot valaki. Vannak kifejezetten rosszul megírt párbeszédek is, pl. a 33. oldalról 34.-re átnyúló vészterhes konfliktus. Az szerintem a regény mélypontja. („Nem fog ez lőni, mi a fenétől szarsz?” „Dehogynem! Takarodjanak innen, mielőtt megmutatom!” – no comment).

Karakterek: A nézőpontkarakterek egyediek, jól megírtak, különbözőek. Valamilyen szinten. A gond ott van, hogy több a hasonlóság, mint az érdembeli különbség. A legszembetűnőbb, hogy mindhármukat náluknál felsőbb kategóriás seggfejek piszkálnak (Henwaal, Jackman, Giacinto). Örültem volna egy olyan karakternek is, aki nem kínlódik elnyomás alatt és aki tudja, hogy mi folyik körülötte. Ja, és az Elantrisnál tűnt még fel, hogy a fix három nézőpont egyenletes váltogatása eleinte jópofa, de nem túl praktikus, megtöri a lendületet (az ember épp beleszokna az egyik szereplő helyzetébe, amikor bumm, két másik karakternyi időre meg is állítják). Itt is ez volt a gond.

Sztereotípiák: A kapitalizmus kritikáját nem csak a médiából és Moore-propagandafilmekből ismert klisékkel lehet elmondani, szerintem. Valamiért Jeschke jutott az eszembe, ahogy dacosan vergődik minden modern társadalmi folyamat ellen, anélkül, hogy érdemi érvek hangzanának el. A legröhejesebb a regényben az Interglobal név, ennél imperialistább nevet paródiákban se tudnék elképzelni. Mivel nem friss annyira az olvasmányélmény, így konkrét példákat nem tudok kiemelni, de az biztos, hogy sokszor éreztem, hogy bizonyos helyzetek bemutatása inkább valami filmekből-médiából ismert sztereotípiára épül, mintsem valamiféle valóságos alapra (ó, azok a kislányozó rossz arcú férfiak). Persze, ki tudja.

Megfogalmazás: A regény néha nehézkes és redundáns. Egy átgondoltabb szerkesztés segített volna ezen, a kevesebb néha több elven. „[…] megváltozott dermoelektrikus jellemzőkkel hajolt a szkennerhez”? A jó sci-fi képes elmondani egy történetet ilyen erőlködések nélkül is; legalábbis nekem meggyőződésem, hogy a narrációban nem szabad olyan szavaknak szerepelnie, amelyeket az emberek az író jelenében nem használnak minden nap, illetve amelyet a nézőpontkarakter sem használna. A párbeszéd más tészta, mivel ott a sci-fi jelenében beszélgetnek, a szerzőnek viszont ezeket is kötelező valahogy úgy csavargatnia, hogy az olvasó ne érezze magát kényelmetlenül. Ezt amúgy nagyon nehéz kikerülni sci-fiben, nekem még ennyire sem megy, mint László Zoltánnak, de legalább sikerült megértenem, hogy mitől olvasható Crichton, és miért nehézkes a Keringés.

Fókuszon kívüli problémák: Én imádom, ha egy regény tele van rejtélyekkel, és ha vannak dolgok, amelyeket nem látunk. A Keringés azonban nagyon durván felhalmozza az ilyesmit. Sosem kerül fókuszba a Keringés technikai oldala például (a cselekmény mondjuk nem is kívánja meg, de ez a könyv lehetne a magyar sci-fi Szent Grálja, ha még egy kis időutazás-fejtágítást is kapunk). A könyv 80%-ában semmit sem tudunk meg abból az obskúrus játszmából, amibe a szereplők keveredtek – nem csak válaszokat nem kapunk, de azt sem sikerült megértetnie velem az írónak, hogy miért lenne ez az egész érdekes. Ha rögtön a regény első fejezeteiben felvetődik az a probléma, ami gyakorlatilag csak a végefelé derül ki, talán sokkal nagyobb kedvvel olvastam volna, mert ez így sem fordulatnak, sem drámai tetőpontnak nem volt elég erős.

Ezeken sikerült jól eltöprengenem. Igazából a kiváló regényekről és a nagyon rossz regényekről nem lehet sokat beszélni. László Zoltán regénye egyik kategóriába sem tartozik. A Keringés egy majdnem-kiváló sci-fi. De a nagyszabású ötletekhez a gyenge, alig összerakódó cselekmény valahogy nem nőtt fel, és sok apró átgondolatlanság van írástechnikai részről (kontrasztban a nagyon-nagyon átgondolt tudományos és társadalmi kérdésekkel). Hm. Hiszem, hogy ezért találtam ennyi zavaró dolgot, mert láttam az egész mögött az elérhető tökélyt, mert… te jó ég, ott van az. Igazi brutáljó sci-fi ez, de még kellett volna rajta dolgozni, mert így minden érdeme ellenére szerintem nem kapaszkodik fel a nemzetközi élvonalba. Pedig nem sok kéne.

Pince

december 5, 2009

Borisz és Róka valahogy úgy nézhettek ki, mint a legendás történetek kaladorai, érezhetően idegen ruházatú vándorok, derékszíjukról fityegtek a különféle szerszámok, és a vállukon amolyan hátizsákféle, amelyben tudvalevő, hogy mindenféle vacak elfér. Hát ezért gondolhatta nagyságos Deresné asszony, hogy ezek is amolyan felbérelhető zsoldosok, és ezért is intette le őket a házának ajtajából. Valahogy így kezdte:
– Uraim, ha segítenének. Nagy bajban vagyok.
– Aha – mondta Borisz.
– Kis kölkök lopkodják a pincéből a krumplit. Én meg hiába szólok rájuk. Elintéznék őket?
A két vándor összenézett. Borisz legyintett.
– Maga csak ne aggódjék – mondta. – Elintézzük őket. Felkoncoljuk mindet. Ott helyben agyonverjük őket valami furkósbottal, vagy buzogánnyal törjük be a kis retkes koponyáikat. Felkenjük az egészet a falra. Vér fertezi majd kegyed pincéjének mind a négy falát. Egyet se féljen.
Borisz a társa vállára csapott, olyan irgalmatlan erővel, hogy amaz megtántorodott, és a kalapjához kapott, hogy az le ne essen. Borostás komája meg csak folytatta:
– Akkora mészárszéket rendezünk odalenn, hogy az egek is összerettenyik magukat, azt a betyáros instromentomát. Kerüljenek csak a kezeim közé.
Ekkorra már Deresné annyira elsápadt, hogy meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában. Borisz megvakarta az arcát.
– Osztán mennyit füzet érte? – kérdezte.
Az ajtó záródott.
– Beteg vagy – mondta Róka.
Borisz vállat vont.
– Hát szerinted ráérünk mi itten faszalogni meg jót csinyáni? Jobban érdekel, mennyiért mérik itt a sört.