Archive for 2009. november

Online megjelenés

november 28, 2009

Megjelent egy írókörös gyakorlatból született kis novellám a Delta Műhely időszakos online antológiájában. Elolvashatjátok itt, van nyomtatóra és monitorra optimalizált változat is. Köszönet illeti a szerkesztőket, tördelőket, illusztrátorokat, és gratulálok a többiek novelláihoz is, igazán jó kis antológia lett! Sok ilyet még!

Pepita

november 27, 2009

Annak idején, amikor én gimibe jártam (4 éve), még senki nem hordott sálat az iskola falai között, jó melegben. De ebben az évben egy nagyszünet alatt 30-40 lányt is össze tudtam számolni, aki sálat hord, és a legtöbben (geometriailag helytelen elnevezéssel) kockás sálat. Rojtos szélű, pepita kendő az emberek nyaka körül. Fiúknál úgyszintén, hogy értsük. Az utcán nincs diákcsoportosulás, amelyben ne lenne legalább egy ilyen egyenruha-tartozék. Egy Quimby-koncertről már ne is beszéljünk.

Negro

november 25, 2009

Szóval az történt, hogy minden bajom van, s panáceám ez a cukorka. Aztán meg az történt, hogy megyek iskolába, de nem vár ott semmi. Hogy majd csak két óra múlva, azt mondják. Mert hogy mindenki mást mond, azt mondják. Hát történnek fura dolgok.

Tartalmi szempontból annyi érdekes van esetleg, hogy újraolvastam gyermekkorom torokgyíkját, a Kincskereső kisködmön-t, és most, érettebb fejjel kifejezetten zseniális fantasy-pszichothrillernek tartom; a lelkiismeret szimbolikája, a világ megismerése, a rejtélyes kifejezések, amelyeket a gyermeki képzelet tölt meg riasztó jelentésekkel… tényleg nagyon ihlető, fantasztikus olvasmány. Ráadásul jóval több pozitív tanulságot ad kedves jeleneteivel, mint Coelho meg Müller a szájbarágós, erőszakos tanításfétiseikkel (ne is fárassz). Kár, hogy a mai ifjúság, akiknek a torkán lenyomják (beleértve délceg tenmagamat), nem tudja értékelni. Mert annyira azért nem könnyű olvasmány.

Tehát ennyi. Pusztítom a Negrót, várom az elviselhetetlent.

A türelem paradoxonokat terem

november 23, 2009

2010. február 2. A Lost című sorozat végső évadjához érkezik, a szerzők pedig elvarrják a szálakat. Nincs még egy sorozat, amely ennyi türelmet igényelt volna a nézőitől, ugyanakkor nincs még egy sorozat, amely ennyit adott volna türelmünkért cserébe. A kezdeti, lassú drámában kibontakozó hajszálvékony sci-fi szál minden epizódot átfogó, időcsavarokba és ókori mitológiába szőtt kolosszussá bontakozott ki, későn kapott válaszainak gyökerét pedig meglepetten fedezzük fel már az első epizódokban is. Egyszerre intellektuális, drámai és populáris fikció; mitikus és szimbolikus elemekkel jócskán fűszerezett, nemlineáris felépítésű eposz, napjaink legnagyobb hatású televíziós jelensége… és lassan véget ér. A kör bezárul, a rejtélyek feloldódnak. Alternatív valóságokban, ókori civilizációkban, dzsungel-borította időgépek között, tenger alatt, sivatag mélyén, városok óriáscégeinek irodáiban, jégbe fagyott kamrákban, idegen emberi testben, relativitáselméletben… nos, mindenhol elvesztünk, de vajon hová lyukadunk ki 2010 első felében?

Összeegyeztethetetlenkedéseim

november 22, 2009

Jó, nyilvánvaló, hogy teljesen szétesik körülöttem a világegyetem, és ez azért van, mert egyszerre annyi minden kezd érdekelni, és annyi mindent szeretnék csinálni, hogy azt a szarka farka bánja. Csak erre a két hónapra a sulis teendőim mellé felhalmoztam annyi abnormálisan különféle tennivalót, hogy valószínűleg a legjobb lenne valamiféle egyszerű buddhista pálfordulattal-huszárvágással az egészet hagyni a retekbe, de akkor meg azért érezném rosszul magam. Ilyenkor szoktak az emberek egy határidőnaplóhoz és az ötöslottóhoz fohászkodni.

Eszembe jut Michael Ende regénye, a Momo. Hová lett az elveszett idő, kérdezem, miközben pontosan tudom, hogy most is azt herdálom el. Na, megyek intézkedni és rendszerezni a dolgaimat, mert ez így nem állapot.

Performatív toposz konstruálódik

november 21, 2009

Soha nem értettem, miért kell egy vegyes közönséghez írt előadást szakszavakkal, sőt magyarra bármikor lecserélhető idegen szavakkal nehezíteni. Talán jobban elismerjük majd a szerzőt, mint tudóst? Tényleg ezzel akarja a mondanivalójának színvonalát emelni? Egy előadásnak mindig az lenne a feladata, hogy a beszélő gondolatait, kutatási témáját átadja a közönségnek, de a nehézkes szövegek előadása (rosszabb esetben felolvasása) semmi mást nem eredményez, csak lankadó figyelmet, kókadó fejeket.

Két napig aludtam egy tudományos konferencián, és azon töprengtem, hogy vajon egyes egyetemi tanárok, professzorok hol a búbánatos francban élnek? Úgy szellemileg. Mert a közvetlen emberi valóságban nem igazán. A mai politikai bizonytalanságról beszélgettünk, és mindenhol alapvető következtetés volt, hogy az embereket bizony tájékoztatni kell mindenről, politikailag függetlenül; elérhetővé kell tenni az információkat, és előadásokban beszélni kell konkrét problémákról. Beszélni kéne az emberekhez, ez igaz, de miért olyanok próbálják ezt nehézkesen megfogalmazni, akik amúgy nem képesek az átlagemberek nyelvén megszólalni? Tisztelet persze a kivételnek.

Az információáramlás formáiról már így is van egy esszém, de valahogy úgy érzem, nem lesz elég, és még sokat fogok kárálni emiatt. Minden intellektuális veszélyforrás, politikai és gazdasági válság ellen a legjobb védekezés a tudás, de ha a tudás nem képes a fejekbe menni (már ha egyáltalán valaki szorgalmasan próbálná átadni), akkor ott bizony az előadó, a tanár a hibás. Minden embernek joga van megismernie a világot, amelyben él,  de hogyan lenne kedve ezt megtenni ilyen álmosító, untató előadások során? Ha már a média a butaságot és az intellektuális lustaságot építi, nem kellene legalább a tanároknak észrevenni, hogy miért nem kíváncsi rájuk senki?

A Torony áll

november 18, 2009

Gileádi Roland Deschain huszonhét évvel ezelőtt jelent meg először a könyvpiacon. Stephen King egy hét részes, hatalmas művet alkotott a Setét Torony sorozattal, de a hetedik rész utolsó sorával nem ér véget a legenda. Folytatódik a népszerű és igényes képregénysorozat, de… történt valami nagyon meghökkentő, amiről most írnom kell.

Stephen King egy új Torony-regényt jelentett be! Legalábbis valamit, ami abban a világban játszódik majd. A munkacím: The Wind Through the Keyhole.

Ezt a művet még legalább két évig nem láthatjuk, és remélhetőleg nem is nagyon bolygatja meg az eredeti sorozat cselekményét, és inkább csak amolyan világmélyítő alkotás lesz (bízom abban, hogy inkább a régi-régi korokat, Mejist és Gileádot felidéző történetgyűjtemény kerekedik ki belőle). Volt pár dolog a Setét Torony utolsó köteteiben, amelyek nem voltak annyira színvonalas megoldások, remélhetőleg ez inkább nívós kalandokat kínál majd. Szóval még sok-sok idő, mire megtudjuk, miféle könyvről is van szó, de addig sem panaszkodhatunk: a Setét Torony képregényben két új sorozat is várható (The Battle of Jericho Hill és The Gunslinger), a Lost-ot tavasszal befejező producerek-írók lassan nekiállnak felvázolni a filmadaptációt is (sorozat?). 

King egyéb művek tekintetében sem pihen: Amerikában kijött az új novelláskötete (Just After Sunset), az új, több mint ezer oldalas regénye (Under the Dome), és további, színvonalasnak tűnő képregényadaptációkról is hallani lehet (The Stand, The Talisman, N). Még messze nem ért véget tehát ez a tartalmas, sokszínű, színvonalában is változatos, de a rajongók szemében egységes életmű.

Az estve

november 16, 2009

A szombathelyi egyetem A-Clubjában lépett fel Bödőcs Tibor, hazánk szerintem legértékesebb humoristája. Nem csak jól ismeri a magyarokat és Magyarország lelkét, de felismerte a falusi élet nosztalgiáját és humorát, ráadásul zalai, mint én. Így minden szaván az ismerősség érzésével tudok nevetni. Nagyszerű előadó, kiváló művész, a manapság csak így angolosan stand-up comedynek nevezett, hirtelen népszerűvé vált jelenségnek abszolút legszimpatikusabb alakja, és sok társával ellentétben az ő előadása sosem válik erőltetetté. Köszönöm az estét, Tibike.

Most igazán hazám fia

november 15, 2009

Októberben tettem egy fogadást, miszerint az év hátralevő részében csak magyar szerzőket fogok olvasni, és ezt eddig be is tartottam. Ami a novellásköteteket illeti, nincs is okom panaszra. A terítékre kerültek:

threee

Kleinheincz Csilla: Nyulak – Sellők – Viszonyok: Míg meg nem ismertem, valami beteges fantáziálgatásom miatt én azt hittem, Hanna pihe-puha prózában prezentál prémes-pajkos pónitörténeteket, de kiderült, hogy Kleinheincz Csilla igazán belevaló író, és olyasvalaki, akire nem csak büszke lehet a magyar kultúra, de még élvezettel is tudom olvasni. Le a kalappal a novellák előtt, kevés női írót kedvelek (Le Guin, Oates mindenképpen), de ő most bekerült a kedvenceim közé, alig várom, hogy kipróbáljam a regényeit is. Élénk fantázia, egyszerre kemény és nőies, a valóság szemét érzelmi pillanataiban született, meghökkentő képzelőerővel megfestett mozzanatok… elkeserítően rövid könyvben. Még.

Csáth Géza: A varázsló halála: Vele sem lehet betelni. Főleg a nőalakjait imádom, szorongó-vágyódó szerelmi írásait, de az egyetemi életet, a falusi pillanatképeket és az emberi alantasság rémeit bemutató oldala is baromira ihlető, elgondolkodtató és szórakoztató. 

Móricz Zsigmond: Válogatott elbeszélések: A bötyár mindenit. Teljesen nekem való, igazi falusias életérzés fú szélvészként a papirosokról, hét krajcár meg két fillentés között, barbárok tarackkodnak, tragédiába torkollik, aminek az a sorsa. Bajusz megpödör, Bandi ellovagol… kell ennél több?

Hazai sci-fit is olvasgatok (regényeket, még nem fejeztem be egyet sem), de ezekkel már nem vagyok annyira jóban. De ezt nem részletezem, míg el nem olvastam végig az aktuális regényeket, aztán majd jön az ítélet.

Ó, és egy magyar nyelvészeti esszépályázatra is küldtem egy írást.

Szorgalmi időszak

november 14, 2009

Tehát tenni kell ezt-azt, és ez jó. Az egyetemi élet természetesen a legutolsó ezek közül, mivel annyira fárasztónak, unalmasnak és céltalannak érzem, hogy csak azért járok be, hogy később élvezzem a szabadságot, meg a zsebbe pottyanó ösztöndíjat. Ahogy a Sanyi mondaná: “a kontraszt, ember”. A legelső meg az írás, amit meja kulpa, hajlamos vagyok időnként nyűgnek tekinteni. Főleg, amikor 16 gépelt oldal után rájövök, hogy az egészet elszúrtam hiányzó motivációkkal, hiányzó női szereplőkkel, és két-három pofaszakadó logikátlansággal. Na de várjál. Akkor lesz nyűg ebből, amikor kiderül: nem lenne rossz, csak javítsd ki. Avagy írd újra.

Van még egynéhány irodalmi pályázat is, amelyekre szívesen küldözgetek ezt-azt. Azt mondják, a határidő a legjobb motivátor, és ebben a bölcsességben bölcsesség van. A témamegkötések általában már megállítják az ember túláradó lelkesedését, de csak egy egészen hangyányit.

Meg aztán tennivaló ez a blog is, ami olyan, mint egy kis tamagocsi: etesd, neveld, aztán ha beszabadulnak a tarackok, takarítsd el a szart. De végre tennivalók, cselekedni és kalapálni a billentyűket mindig felszabadító érzés. Főleg itt, nyílt vízen. Mér. Mer az internótának nincs karmestere – én volnék. Nincs szerkesztő, aki azt mondaná, lesszives. Hát sírhatok, nevethetek, lehetek jófiú, lehetek tarack, és vissza-visszabújhat szövegembe az egyszerű falusiasság, ami meg már hiányzott. Ahogy hiányzott két jó öreg komám, Borisz és Róka is. Csak legyetek résen, mert van mellettem még egy demizson rum, van ám. Mondanivalóm meg… mint a tenger.

– Sós? – nézett fel Borisz.
Róka a kezébe temette az arcát.